Szégyen és szabadság

szabadsag

Bűnös kommunista jelképnek tekinthetők az olyan fogalmak, mint a Béke, a Szabadság, a Fejlődés és a Haladás? Magyarország 2013-as állapotáról, a naponta fokozódó abszurditásról sokat elárul, hogy a “kommunista” utcanevek megváltoztatására kényszerített önkormányzatok a fenti elnevezéseket is gyanúsnak találták, s ezért felvilágosításért a Magyar Tudományos Akadémiához fordultak, amelynek Bölcsészettudományi Kutatóközpontja vállalta is a véleményadást. Nehéz eldönteni, hogy a szabadságot automatikusan a kommunizmussal azonosító polgármester viccel, netán valóban azonosságot lát a két fogalom között, vagy egyszerűen retteg a hatalomtól, s ezért minden döntéséhez Budapestről vár pecsétes eligazítást. Félelme amúgy alapos volt, hiszen bár az MTA megkegyelmezett a Szabadság utcáknak, a Felszabadulás elnevezést már nem kívánatosnak minősíti. Ugyanerre a sorsra jutott a Partizán és a Vörös Hadsereg elnevezés is.


Ha már a történelmet nem lehet visszajátszani, s a hitleri hadsereg a magyar jobboldal nagy bánatára nem győzte le a szövetséges szovjet és angolszász erőket, a legújabb törvények szerint legalább a magyar tereken és utcákon ezt az illúziót kell kelteni. Szerény véleményem szerint, ha az országot kritikusai és ellenfelei talán túlzón is, de egyre gyakrabban illetik a “fasiszta”, illetve “fasizálódó” jelzőkkel, akkor az antifasiszta koalíció jelképeit nem hogy tiltani, de látványosan erősíteni kellene. Lehet persze, hogy még mindig naiv vagyok, s lassan az antifasizmus is tiltott fogalom lesz Magyarországon.

Ha egy magát tudományos akadémiának nevező intézmény politikai megrendeléseket teljesít, akkor saját hitelét gyengíti. Teszi ezt akkor is, ha “szakvéleményén” érződik a tétovaság, a bizonytalanság, sőt, némi halovány jó szándék is. Az MTA akkor cselekedett volna bölcsen, ha a politikai megrendelést visszautasítja, és vagy az érintett önkormányzatokhoz, vagy a Fidesz agit-prop osztályára utalja át a döntést az utcanevek betiltásáról. Így nem került volna olyan kínos helyzetbe, hogy miután kijelenti, miszerint “Lukács Györgyről közterület nem nevezhető el”, mentegetődzve hozzáteszi, hogy ez nem jelenti Lukács “tudósi kvalitásainak” minősítését. Igen abszurd, ha egy tudományos akadémia úgy nyilvánít politikai véleményt egy tudósról – amúgy az akadémia volt tagjáról -, hogy annak tudósi munkásságát deklaráltan nem veszi figyelembe. Azt gondolná az ember, hogy a mai tudományellenes korban legalább a Tudományos Akadémia igyekszik komolyan venni a tudományt. A kilencvenes években meglátogattam a heidelbergi egyetemet, s bár a könyvtárban való búvárkodásra nem volt időm, a katalógus-teremben nézelődtem egy kicsit. Elégedetten állapítottam meg, hogy az L betűnél részint Georg, részint György vagy Gyorgy Lukács névre legalább száz katalóguscédula hivatkozik.

Saját könyvei, cikkei és hivatkozások. Aztán, némi kajánsággal, elkezdtem keresni a korszak Cs-betűs MDF-es nagyságait. (Csengey, Csoóri, Csurka.) Ha jól emlékszem, egyetlen egy katalóguscédulát sem találtam róluk. Slavoj Zizek, korunk egyik legdivatosabb filozófusa egy művében úgy hivatkozik egy fogalomra, különösebb adatolás nélkül, hogy “mint Lukács György ismert művéből jól tudjuk”. Feltételezi, hogy aki a társadalomtudományban művelt embernek számít, az ismeri Lukács György nevét és munkásságát. Ennek fényében nyilvánvaló, hogy a sok éve halott – és művei nagyobbik részét németül író – Lukács György emlékének nemzetközi távlatból tekintve édes mindegy, hogy Magyarországon elneveznek-e róla utcát, vagy sem. Magunkat szegényítjük, ha az egyetlen, egyetemes hatású magyar gondolkodót nagylelkűen a németségnek ajándékozzuk. Lukács munkásságát a nemzetközi szellemi életben amúgy egymagában is sokkal többen ismerik, mint az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja összes tagjáét és munkatársáét együttvéve. Ezért eleve mulatságos, ha az utóbbiaknak kell ítélkezni róla.

A tiltott nevek listáján sajátos módon nagyobbrészt olyanok szerepelnek, akiknek módjuk sem volt megérni a kommunista önkényuralmat, mert a Horthy-korszakban kivégezték őket. Munkásságukat nem ismerem részletesen, de egy neven, Hámán Katóén megakadt a szemem. Azon egyszerű oknál fogva, mert középiskolásként a budai Hámán Kató Gimnázium diákja voltam. Hámán Kató, a Nyugati pályaudvar egykori pénztárosa és lelkes eszperantista a Vörös Segély szervezője volt, aki a börtönbe zárt kommunistákat, szociáldemokratákat és más baloldaliakat segítette, mígnem őt is be nem börtönözték, s a börtönbeli bántalmazások következtében 1936-ban meghalt. Ha a Kádár-rendszert önkényuralomnak tekintjük, akkor a kádári MSZMP-ben tagságot vállaló mai miniszter urak, az MSZMP-ből a Fideszbe átigazolt párttörténészek, bankárok és üzletemberek, a Pozsgay-Szűrös féle alakok bizonyosan többet tettek az önkényuralomért, mint szegény Hámán Kató, aki csak az egészségét, az egzisztenciáját és végül az életét adta fel egy általa igaznak hitt ügyért. Az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia feketelistára tesz egy világhírű gondolkodót, akinek a híre messze túlnő Magyarországon, inkább csak pitiánerség. De Hámán Kató esetében az eljárás súlyosan erkölcstelen is, szégyene azoknak, akik meghozták.

FORRÁS: NOL.hu

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük