Színház a Baross utcában

munkaspart logo 150x

Szerk: Nem kívánunk pártok belviszályaiba bonyolódni, de az alábbi anyagot közlési kéréssel küldték meg hozzánk, ezért nyilvánosságra hozzuk. Természetesen az eseménnyel kapcsolatos egyéb álláspontokat is közöljük, ha azt eljuttatják hozzánk.

Színház a Baross utcában…

…avagy „Ho chiesto per uno secundo mandato solo” („Csak egy percre kértem volna szót”) Véget ért a Munkáspárt kongresszusa. De vajon kongresszus volt-e ez, vagy egy profin megrendezett színjáték, amin a küldöttek, és azok rokonai, barátai, ismerősei jól érezhették magukat? Sokak számára biztosan felemelő élmény volt ott ülni a nagyteremben, közfelkiáltással elfogadni a programot, végül pedig az utcán felvonulva politikai jelszavak skandálása és munkásmozgalmi dalok éneklése közben masírozni Kádár János sírjához.

Nem kevesen vannak azok, akik ezen a napon parádé, cirkusz, ricsajos műsor helyett komoly politikai változásokat vártak a Munkáspárt életében. Csalódniuk kellett. Pártkongresszusnak álcázott, színházba illő műsornak voltak szemtanúi. Ha műfajilag kellene besorolni a produkciót, akkor leginkább egy tragikomédiához hasonlított a mutatvány. Miért volt tragikus és miért volt komédia? Tragikus volt azért, mert a pártvezetés bebizonyította, hogy még 2012-ben sem lehetetlen az 50-es évek sztálinista gyakorlatát felidézve kirakatpolitikát folytatni, és a pártdemokrácia totális felszámolása mellett ellehetetleníteni a kritikus hangok megszólalását.

Ho chiesto per uno secundo mandato solo – azaz, „csak egy percre kértem volna szót” – kiáltotta az a fiatal olasz kommunista, akitől miután megtagadták, hogy elmondja 1 percben összefoglalható gondolatát, felállt, és dühösen távozott a kongresszusról. Reméljük, az Olasz Kommunista Párt is értesül arról a tragédiáról, ami ma a Baross utcában zajlott. Elismerjük, hogy jól megkomponált darab volt a Munkáspárt 24. kongresszusra. Nem volt felszólalójegy, a levezetőelnök pedig egyszer sem kérdezte meg a küldöttektől, hogy akar-e valaki hozzászólni. Mi következik ebből? Az, hogy valószínűleg csak az előre kijelölt felszólalók beszédei hangozhattak el, ami nem csak a pártdemokrácia legsúlyosabb megsértése, hanem egyúttal a kritikát megfogalmazni szándékozó elvtársak elhallgattatása is egyben. Ezek után azt mondani, hogy a pártfórumon mindenkinek lehetősége van elmondania véleményét, több, mint képmutatás. Nos, ha a vita egyet jelent az előre kijelölt felszólalók által elmondott dicshimnuszokkal, valóban igaz a megállapítás, hogy a mai napon az 50-es évek szellemisége szállta meg a pártközpontot. Mentségére szolgáljon a kongresszusi résztvevőknek, hogy akik belekezdtek az ütemes állva tapsolásba, legalább őszintén tették.

Tragédia volt a kongresszus azért is, mert a Munkáspárt valós problémáiról, szervezeti állapotáról egy szó sem esett. Talán elkerülte a résztvevők figyelmét, hogy a kongresszus rendhagyó volt olyan szempontból, hogy nem hangzottak el adatok a küldöttekre vonatkozóan. Eddig minden kongresszuson közölték a résztvevők átlag életkorát, a megjelenési arányt stb….idén ez elmaradt. Talán a száraz tények és a számok közlése megtörte volna azt a varázslatos hangulatot, amit a pártvezetés igyekezett megteremteni? Valószínűleg jó pár elvtárs megdöbbent volna azon, hogy a kongresszusi küldöttek zöme 80 év feletti, és ha még azt is megtudnák, hogy elvileg 200 helyett csupán csak 100 küldöttet kellett volna választani (minden 10. tag után 1 küldött-elvet követve, a taglétszám alapján), biztosan nyomasztották volna az elvtársakat ezek az információik.

Megértjük viszont a pártvezetés arra irányuló igyekezetét, hogy felrúgva a 10 párttag, 1 küldött elvet minél több küldöttet válasszanak és minél nagyobb tömegeket mozgósítsanak a kongresszusra. Volt olyan megye, ahol minden még járni képes párttagot küldöttnek választottak, így növelve ezzel a kongresszusi résztvevők számát. De más módszerekkel is próbálták elérni azt a fontos célt, hogy a nagyterem megteljen. Miért volt fontos a pártvezetésnek a 400 fő befogadására alkalmas nagyterem megtöltése? Azért, hogy megőrizzék a párt presztizsét a külföldi kommunista pártoktól érkezett vendégek előtt. Ugyanis Thürmer Gyula által a külföldi testvérpártok felé közvetített pozitív kép a Munkáspártról valójában hamis, hiszen a párt komoly válságban van, ezt viszont csak úgy lehetett palástolni, ha egy viszonylag nagy létszámú, erődemonstrálásra alkalmas tömeget csődítenek össze a Baross utcában. Nos, nem sikerült.

Hiába hívták a „kongresszusra” a párttagok családját, barátait, ismerőseit, idegeneket, fiatalokat és öregeket, az a nagyterem csak-csak nem telt meg…az már csak egy mellékes szám, hogy a külföldön Thürmer által fiatalodónak és erősödőnek mondott Munkáspárt kongresszusán idős elvtársaink jelentették a résztvevők zömét. Kérdés, hogy a külföldi vendégek Thürmernek hisznek, vagy a saját szemüknek? A fiatal olasz kommunista elvtársunk, akiben volt bátorság felállni és számon kérni a vezetőket, hogy milyen alapon vonják meg tőle a szót, valószínűleg már tudja, hogy Magyarországon a Munkáspártban semmi sem elképzelhetetlen – negatív értelemben.
Végül pedig, tragédia volt ez a kongresszus azért, mert a hamis illúzióba ringatott párttagok végképp elszalasztották a lehetőséget, hogy kizökkentsék a Munkáspártot abból a halálos kerékvágásból, amelynek vége a párt teljes megsemmisülése. Nem történtek változtatások a pártirányításban, nem került szóba a pártszervezés, és még egy sor égető ügy, téma, probléma, ami a Munkáspárt mindennapi nehézségeinek forrásai.

Viszont voltak komikus elemei is ennek a színjátéknak, kiderült ugyanis, hogy ki miben „erős”. Thürmer Gyula például a számháborúban, amikor azt mondta, hogy a délelőtti Kádár-szobor avatáson résztvevők létszámánál a Munkáspárt 10x annyi embert tudott csatasorba állítani. Nos, ez nem igaz, 300-400 fő volt jelen a délelőtti, különböző baloldali szervezetek által rendezett eseményen, és kb. ennyien lehetettek a Munkáspárt megemlékezésénél is. Kovács István elnökségi tag pedig az egészségügyben „jártas”, mert képes volt hangosbemondó segítségével a Baross utcában a felvonulás közben azt harsogni, hogy „Most csak a gazdagok gyógyulnak meg!”. Kovács elvtárs biztosan hiányzott arról az általános iskolai biológia óráról, amikor arra tanították a nebulókat, hogy egy beteg emberi szervezet reagálása egy gyógyszerre vagy egy kezelésre nem pénztárca függvénye, hanem biológiai tényezők összességének kérdése. Különösen megmosolyogtató volt a felvonulásnak az a momentuma, amikor a VIII. kerület leginkább elgettósodott negyedében Kovács elvtárs az utca népének szintén hangosbeszélőn keresztül indulatosan arról szónokolt, hogy „nincs normális szórakozási lehetőség”. Talán a VIII. kerület proletárjainak nem a szórakozási lehetőség hiánya a legégetőbb gondja… végül pedig Szövetségünk egy kérdést szeretne feltenni Kovács elvtárshoz, aki a következő mondattal próbálta harciasabbá tenni a felvonulás hangulatát: „Mindenkit eltapos a tőkés kapitalista rendszer a saját gazdagodása érdekében.”

Kérdezzük, hogy ha mindenki áldozata a kapitalista rendszernek, akkor ki gazdagszik? Az politika osztályszemléletű magyarázatát még gyakorolnia kell Kovács elvtársnak. Hajdú József elvtárs, az Etikai Bizottság elnöke pedig a beszédtechnikával küzd. Rendkívül kínos tud lenni, amikor beszéde közben azt kérdezik suttogva egymástól az elvtársak, hogy „mit mondott”? Bízunk benne, hogy Hajdú elvtárs értékes gondolatait legközelebb egy hatékonyabb beszédtechnika alkalmazásával sikeresebben át tudja adni hallgatóközönségének. Ehhez kívánunk neki jó egészséget!

Ismét feltesszük a kérdést: hogyan tovább?

Akik ma hazamentek, feltehetően lelkesen, teli erővel és elszántsággal, egy kellemes élménnyel gazdagodhattak a mai napon. Átélhették azt a forradalmi hangulatot, amikor 300 ember együtt hallgatja a kongresszusi beszédeket, együtt vonul fel stb… ez a fajta feltöltődés sokakkal elhiteti azt, hogy nincs baj, a Munkáspárt jó úton jár, nincs válság a pártban, mert egységes és erős. Bármennyire is kellemes ez az érzés és jó ennek tudatában élni (boldog tudatlanság), a párt tényleges helyzete nem fog megváltozni. Néhány nap után, amikor  a kongresszus katarzisa elmúlik bennünk, ismét tapasztalni fogjuk, hogy egyre nehezebb működtetni a pártot, egyre rosszabb helyzetbe kerülnek szervezeteink, vezetőink optimizmusa irreális és megalapozatlan.  Ahogyan múlik a kongresszus varázsa, talán lesznek olyanok, akik rájönnek, hogy amit 2012. május 26-án láttak, szemfényvesztés volt, a gondok és problémák vörös díszlettel való elkendőzése, megrendezett színjáték.

És természetesen lesznek olyanok is, és sajnos ez a többség, aki lemond a gondolkodás szabadságáról, és miután tisztázta magában, hogy a tények, számok, adatok nyelvén megfogalmazott irományok a Munkáspárt súlyos helyzetéről valóban csak a kapitalista ellenség koholmányai, békésen alusznak tovább a Nagy Vezér árnyékában.

Elvtársak! Mi szembesítettünk titeket a párt helyzetével. Nem indulattal, nem rágalmakkal, nem ököllel, nem a lejáratás szándékával, hanem az egyszerű nyers tények leírásával. Nem kaptunk szót a kongresszuson, így nem volt még csak esélyünk sem ezeket a problémákat felvetni. Viszont leírtuk és közkincsé tettük a számokat, adatokat, és a megélt tapasztalatainkat.
Ennél többet úgy érezzük, nem tehetünk. Megvan a lehetőségeket, hogy tisztán lássátok a Munkáspárt valóságát. Innentől fogva a ti dolgotok, hogy hogyan cselekedtek. A Szövetség a Munkáspárt Megmentéséért folytatja tevékenységét, mert nem nyugszunk bele a kommunista baloldal szétesésébe. Nem bomlasztani akarunk, és nem is fogunk. Építő szándékkal működtünk eddig is, és fogunk működni ezután is, hogy a munkásmozgalom ne maradjon szervezett kommunista erő nélkül a Munkáspárt hanyatlása közben és utána sem.

2012. május 26. Budapest   Szövetség a Munkáspárt Megmentéséért

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük