Szomorú a mai majális, de lesz még ünnep a mi utcánkban!

Ma nincs majális. A megszokott helyszínek üresek, nem bugyog már hajnalban gulyás a szakszervezeti sátrak mellett, nem szisszennek a sörök, nem pörögnek a körhinták. A Városligetben talán már soha nem is lesz, mert kiglancolt zöldbe rejtett betondzsungellé változtatják azt is. Nem lesz ott már helye a lenézett prolik ünnepének.

Ma a munkások ünnepén, Május 1-én szembe kell nézni a ténnyel, hogy nagyon hiányzik Magyarországon az öntudatos munkások osztálya, amely félelmetes gátja lehetne a mindenkori megszorításoknak és az antidemokratikus törekvéseknek. Amikor körbetekintünk, megfogalmazódik a kérdés: Hová tűntek a kérges kezű, szikár, napbarnított alakok, akik zordon tekintettel méregették tohonya uraik lepusztult világát és izzadt homlokuk mögött egy igazságos, szabadabb világról álmodtak? Hová tűntek asszonyaik, kik három műszakban szőtték a selymet, kötötték a kévét és este szeretető szigorral parancsolták ágyba a számtalan csemetét? Egykoron ők jók voltak ágyútölteléknek, forradalmi kelléknek, rendszerváltó tömegnek, de jussukat sohasem kapták meg és most sem foglalkozik velük senki. Erős kezek, nap égette karok néha az asztalra csaptak és megrengett a föld és ezt az asztalra csapást hiányoljuk most is.

131 esztendővel ezelőtt ünnepelte először a Munkások ünnepét a magyar főváros dolgozó többsége. Persze akkor ez nem ünnep volt, nem mulatozás, hanem emlékezés meggyilkolt társaikra, akik jogot, szabadabb világot és jólétet akartak. Nem kellett sokat várniuk eleinknek, hogy a magyar munkások is véres betűkkel írják be magukat a munkásmozgalom történetébe. Orosházán méltósággal akartak emlékezni a földmunkások pontosan 130 éve. Sortűz lett a válasz.

Mára látszólag eltűntek az öntudatos munkás tömegek. Nem azért, mert elértünk a Kánaánba. Sőt, évszázadok óta nem volt ennyire kiszolgáltatott helyzetben szervezett, szervezetlen és munkanélküliségre kárhoztatott dolgozó, mint napjainkban. Feketemunka, fizetés nélküli hónapok, keserves harc a legalantasabb munkákért is. A mai dolgozók legalább annyira kiszolgáltatottak, mint 130 esztendővel ezelőtt voltak az akkori munkások.

Az értelmiség finnyás ábrázattal fordul el a mai munkásosztálytól. Kísérletet sem tesz arra, hogy kiutat mutasson a kukkoló show-kkal, a szappanoperákkal és hipermarketekkel elaltatott tömegek számára. Magunk mögött kell hagyni az élet napos oldalát és benézni oda, ahol árnyék vetül milliókra. Mert ma is van kizsákmányolás, de még milyen kizsákmányolás! És ma is van nyomor! Cifra, undorító keserves élet, bűzös-gőzös mosókonyhákkal és padlásokkal a külváros peremén, a zsákfalvak zsákutcáiban. Amíg a baloldal nem találja meg az új munkásosztályt, reménytelen a jövő.

Majális van, otthon kell ünnepelni, nem tekinthetünk végig a hömpölygő sokaságon, a dolgozók tömegén. Még nehezebb közel menni és megtalálni a rég elveszett közös hangot. Nem csak a szervezett munkásokkal, hanem mindenkivel. A feketén foglalkoztatott rabszolgákkal, az alamizsnára, segélyre kárhoztatott nyomorgókkal is, mert ők is munkások! Számukra is a munka világa kell legyen kiút a reménytelen helyzetből.

Kalmár Szilárd
Munkások Újsága

  •  
  •  
  •  
  •