Talán még nem késő

ora

 

Hamarosan félidejéhez érkezik az Orbán kormány. Jelentem jól áll. A miniszterelnök nem csak az ország többségét tartja stabilan, de szépen meghekkeli az Európai Uniót is, ami nem is rossz teljesítmény tőle. A január elején még elbizonytalanodó politikus mára ismét egy nyugodt demagóg, akinek hazai ellenzéke nem gyarapszik, külföldi ellenfelei pedig egyre fáradtabban próbálnak fogást keresni rajta. Ha őszinték vagyunk, akkor azt kell mondanunk, hogy valamit jól csinál. Ilyen pörgős első félidő után nyugodtan és mosolyogva vonulhat az öltözőbe és tartani lehet attól, hogy a második félidőben szórni fogja a gólokat a hazai és európai ellenfelek kapujába.

Ebben a helyzetben nincs jelentősége annak, hogy hányan vannak ott a Milla tüntetésén. Akik 2012. január 2-án engedték szétszéledni a már szinte forradalmi tömeget, azok ne próbálják az ellenzékiséget félévente megtartott demonstrációkra korlátozni. Néhány hónappal ezelőtt még azon csodálkoztunk, hogy Orbán nem viszi utcára támogatóit. Emiatt ez a bázis rendkívüli módon elbizonytalanodott, kisebbségnek érezte magát, azonban mára ismét többségnek mondhatja magát, mert újjászerveződtek és többször is meg tudták mutatni magukat. Ma már szó sem lehet arról, hogy egy támogatottság nélküli zsarnok és a népe áll szemben egymással. Ma ismét az a képlet, hogy egy megosztott magyar társadalom csoportjai néznek egymással farkasszemet és legközelebbi választás nem diadalmenet lesz az ellenzéknek, miként azt sokáig gondolni lehetett.
 

És legyünk őszinték, az ellenzék ebben a meccsben nagyon rosszul áll. Nincsen követhető és erős alternatíva, nincsenek jó ellenzéki karakterek. A kormánytól elforduló emberek keresve sem találnak támogatásra érdemes politikai irányzatokat. Az MSZP évek óta stagnál, lényegi mondandó nélkül van, végtelenségig halogatja a teljes külső és belső megújulást. Az LMP őrzi az értelmiségi jellegét, nem tud politikai erőként fellépni. Minden szinten egy fiatalos csapatnak tűnik, akik dolgozni ugyan tudnak, de szenvedélyesen küzdeni már nem. Enélkül azonban nem is alakulhat ki róluk az a kép, hogy ők volnának Orbán igazi ellenfelei.

Az ellenzéki paletta nagy nyertesének tűnt egy ideig a Magyar Szolidaritás Mozgalom, azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a szervezet nem elolthatatlan görögtűz, hanem egy hamar ellobbanó szalmaláng volt. A koncepció hiánya és a belső ellentétek miatt a szervezetről nyilvánvalóvá vált, hogy nem az ellenzéki politika zászlóshajója, hanem egy gyengécske segéderő az ellenzéki politikában.

Ideje tehát, elgondolkozni, de rohadt gyorsan azon, hogy az előttünk álló második félidőben az ellenzék miként tud új többséget teremteni magának. Nem a nyilvánvalóan antidemokratikus orbáni politika miatt kell immár keseregni, hanem rohadtul kemény melóval megszervezni, hogy akár saját játékszabályai szerint is padlóra küldjük a kárpátok legújabb géniuszát. Egy biztos. Jelenlegi felállásban ez nem fog menni. Annak is nagy a valószínűsége, hogy a jelenlegi ellenzéki politikai elit nem képes megváltoztatni az erőviszonyokat. Sőt, egy okos konszolidációs politikával Orbán nem csak maradhat, de még erősödhet is. Ennek ellenszerét megtalálni a nagy kihívás.

Nézzük végig, hogy mit kellene tenni? Elsősorban a legnagyobb ellenzéki erőként jelenlevő MSZP-nek kell totálisan átszabnia saját karakterét. Jól látható, hogy a két évtizedes szimbolika, a két évtizede politizáló szocialista elit nem tudja bővíteni a bázist. Egy komoly nyitással egybekötött átalakulás viszont megoldhatja ezt a problémát. Nem a baloldali jelleg feladására, hanem a köztársasági eszme hatásosabb képviseletére van szükség, de úgy, hogy mindeközben előbukkanak azok a plebejus karakterek, akik harcias retorikával meg tudják szólítani az ország bérből és fizetésből élő többségét, azaz az orbáni politika veszteseit. A szocialisták fontos feladata, hogy minden társadalmi csoportot megszólító szövetségi rendszert alakítsanak ki, túllépve a szűken vett pártkereteken. Nem a szakterületek szervezeten belüli képviseletre, hanem szervezeten kívüli szerteágazó civil beágyazottságra van szükség. Olyan szervezetek kellenek az ellenzék holdudvarában, amelyek folyamatosan támadják, kellemetlen helyzetbe hozzák a kormányzatot. Hasonló fellépésre van szükség a sajtó és a média világában. Minden egyes szócsőre szükség van, amely támadja a kormányzatot. Ráadásul ezeknek sokkal nyitottabbnak kell lenniük. Mára a baloldali, demokratikus sajtó befelé fordult, megfáradt hangú és nem kínál kiutat. Pesszimista hangvételével jelentős mértékben hozzájárul ahhoz, hogy az ellenzéki gondolatokra nyitott emberek elfordulnak a demokratikus oldaltól.

Átalakulás szempontjából hasonló helyzetben van az LMP is. Az ő szempontjukból, azonban az már eredmény, hogy képesek voltak egy fazonigazításra. Sajnos ez elég bátortalanra sikeredett, így a hatékonysága sem éri el azt a szintet, hogy radikálisan átalakuljon a pártról alkotott társadalmi összkép. Helyzetüket rontja az a tény is, hogy inkább az alternatív értelmiségi karakterüket erősítik, ahelyett, hogy kicsit a technokrata és konzervatív irányra mozdulnának rá. Ha tetszik, ha nem Magyarországon is egyre erősebb az alapvetően rendszerkritikusan gondolkodó, de külsőségekben egy cseppet sem lázadó, végtelenül toleráns és europér társadalmi csoport. Ezek az emberek jómódjukat már nem szégyellik, de nem is hivalkodnak vele. Természetesnek veszik és eszük ágában sincs foglalt házakba költözni, de még a romkocsmák világától is viszolyognak kissé. Ők ma idehaza azon új nyugatos nemzedéket alkotják, amelynek kulcsszerepe lehet abban, hogy Orbán végleg a politikai élet margójára kerüljön. Többségük ugyanis túl művelt és igényes ahhoz, hogy elfogadja a demagógiát. Álláspontjuk annak ellenére erősen kritikus, hogy anyagi értelemben kifejezetten jól jártak az Orbán kormány intézkedéseinek köszönhetően.

Az LMP őket akkor tudná megszólítani, ha eldöntené végre, hogy mit is képvisel. A legjobb az lenne, ha a vázolt mérsékelt konzervatív irányba mozdulna el, a szakértői attitűdöt előtérbe helyezve. Kimért, megfontolt és nyugodt alternatívát kínálva választóinak. A párt által indított új szociális népszavazási kezdeményezés ezzel nem ellentétes, sőt megmutatja, hogy nyugodt politikával is lehet inogtatni Orbán rendszerét.

Miként azt korábban írtam az ellenzéki politika nagy vesztese a Szolidaritás. Esetükben nagyon magasra lett rakva a léc, túlzott elvárásokkal szembesültek. Támogatóik elhitték, hogy a szervezet képes lesz hónapokon belül eltávolítani a hatalomból Orbánt. A forradalmi szervezetek tragédiája, hogy csak forradalmi körülmények között életképesek. A decemberi, január eleji hangulat azonban már nagyon a múlt ködébe vész. Ennek megfelelően a Szolidaritásba vetett bizalom is jelentősen megingott. Támogatói körében a fáradt apátia az uralkodó hangulat. A magyar közéletben a frontvonalak megmerevedtek, a lövészárok-háborúban a gyors győzelmet váró mozgalmi huszárok nem találják a helyüket. Márpedig a Szolidaritás egy nagyon hatékony huszárcsapat volt. Az „ároktalanított” vezetőségnek most ideje leszállnia a magas lóról, ha életben akarják tartani szerveződésüket. A mozgalom karakterét át kell dolgozni. A még meglévő szimpatizánsokból ütőképes csapatokat kell kovácsolni, akik továbbra is fenn tudják tartani az ellenzék utcai jelenlétét. Nem csak a fővárosban, hanem az egész országban. A Szolidaritás egy olyan szerveződés kell legyen, amely összekötő szerepet tölt be különböző ellenzéki szervezetek között. Praktikus lenne, ha 2014-ben ellenzéki színekben indulók jelentős része ebben a szervezetben aktivizálódna és nem közvetlenül a pártokban.

Végezetül az egyéb kategóriában szót kell ejteni a szakszervezetekről és a civilekről. Ugye ők azok, akik legaktívabban hirdetik a politikai semlegesség ideológiáját. Ez ugye egy nagy butaság. A közéletiség szükségszerűen politika is. A civilek nagy baja, hogy csak saját problémakörükkel foglalkoznak és minden más irányba hermetikusan próbálnak zárni. Ez a módszer garancia arra, hogy ügyük mellé nem fognak kellő támogatottságot felsorakoztatni, mert mindaddig, amíg az ellenzék kicsi és zárt érdekcsoportokból áll, nem lesz meg a változáshoz szükséges támogatottsága az ilyen-olyan követeléseknek. A szakszervezetek esetében hasonló a helyzet. Nem sorolták magukat egyértelműen az ellenzéki oldalra, egy cseppet sem harciasak, így sem a kormány, sem a munkavállalók nem veszik komolyan őket.

Összefoglalva annyit, hogy dolgozni kell, mert ha csak pofázunk és tüntetgetünk, akkor bizony maradni fog Orbán. Harcias alternatívát kell állítani. Talán még nem késő! 

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük