Táncsics Mihály viszontagságos élete

A forradalom bukása előtt közvetlenül, 1849-ben egy újságcikkben ez olvasható: „Táncsicsot a nép úgy szereti, hogy Kossuthunk után nálánál nincs kedvesebb embere. Tudom, lesznek kik azt mondják, hogy Isten bocsáss, hiszen Táncsics kommunista. Én pedig azt mondom: hogy nekünk most félre kell tennünk az elvvitákat és nézni azt, ki alkalmas a haza megmentésére.”

„Az egyetemmel meg kell vizsgáltatni, s ha beteg, bolondokházába csukni, ha nem beteg, fel kell akasztani. Táncsics felfal bennünket!” – ez utóbbi sorokat Széchenyi vetette papírra. E két teljesen eltérő véleményből is látszik, hogy egy nem mindennapi pályaúttal van dolgunk.

Táncsics Mihály 1799-ben született a Veszprém megyei Ácsteszéren. Apja horvát származású telkes jobbágy volt, fuvaros, míg anyja elmagyarosodott szlovák. Emlékirataiban némi öniróniával meg is jegyzi, hogy ennyire „szittya vérből” származik. 13 testvéréből csak heten maradtak életben. Tizenöt éves lehetett, mikor apja tönkrement, majd meghalt. A serdülő fiú azonban továbbra is a szülői háznál, a gazdaságot öröklő idősebb nővérénél, illetve sógoránál marad, s 18 éves koráig éli a parasztok mindennapi életét.

A jobbágysorban szerzett élmények egész életútjára elkísérik. Tanúja volt annak, hogy a földesúr tisztjei miként foglalták el a község legelőjét, megismerte az úriszék ítélkezéseit. – „Oh mennyit mondhatnék én a robot s egyéb úri tartozások miatt történtekről, mik keblemet föllázíták” – írta. Egy hajdú őt is alaposan megverte, életének ez az első fontos meghatározó élménye: megfogadja, hogy többé nem robotol, felszabadul a jobbágysors alól.

Takácsinasnak állt be, és mint mesterlegény végigvándorolta a Dunántúlt. Huszadik évén túl van már, mikor szakít az egészségére ártalmas takácsmesterséggel. Vágyat is érzett a tudásra. „Más gyerek is megtanult velem olvasni, de abban nem találta gyönyörűségét, nekem pedig akármiféle olvasás élvezetemre szolgált. Ha az volt hajlama, nem természetes-e, hogy ily körülmények között vágyak nemcsak ébresztettek bennem, hanem kijelölték egész jövőmnek irányát.” A falu tanítóját kérte fel, hogy vegye maga mellé, és tanítsa ki, hogy segédtanító, aztán később iskolamester lehessen.

Mint segédtanító került le az Alföldre; itt újabb meghatározó élménnyel lett gazdagabb, mert az izsáki tanítónak, Zemán Jánosnak, volt egy kisebb magánkönyvtára. Itt tudja meg, hogy Jamaicában „mikor nálunk mindent hó borít és kemény fagy dermeszt, máshol meleg idő járjon és gyümölcsöt szedjenek”. Szintén itt tudja meg, hogy a nagyvilágban vannak négerek és más bőrű népek is – úgy látszik a magyar oktatási rendszernek már akkor is voltak hiányosságai.

Innentől kezdve hajtja a tudásvágy. Beiratkozik az egyetemre, francia-angol nyelvet és irodalmat tanul, majd ezeket elvégezve filozófiát hallgat. Kenyérgondjai arra kényszerítik, hogy tankönyveket írjon. Az első magyar-francia tankönyvet is ő írja. Tökéletesen megérti a franciát, otthonában az 56 kötetes Voltaire és Rousseau egyaránt megtalálható.

Felforgató nézetei ellenére arisztokrata családok hívják magukhoz tanítónak. Némi öniróniával Táncsics így vélekedett erről: „Ha valamely rangos úriember volnék, irataim föl sem ötlenének, mert a kormány jól tudja, hogy rangos ember, ha olyanféle eszméket s elveket pengetne is, milyeneket én szoktam: az nem is volna meggyőződés, hanem csak ámítás, a népszerűségre való törekvésnek egyik módja”.

Mi volt a bűne? A gondolat, „mert nem úgy gondolkodtam, mint mások legtöbben; hogy a hazát jobban szerettem, mint mások legtöbben; hogy irataimat egyedül a nemzet javának előmozdítására intéztem.” Tankönyvei sikerein felbuzdulva ugyanis regényekkel jelentkezett. A Pazardi című regénye több szempontból is figyelmet érdemel. A regény ajánlása így szól: „Jogtalanul üldözött, ok nélkül gyűlölt zsidó vallású embertársainknak tiszta morályi szeretetből ajánlja a szerző”. A szerző tervezte címlapon Pazardi, a tékozló magyar dzsentri kivont karddal hadonászik hitelezője, a zsidó Izsák felé, aki széttárt karral jelzi, hogy ő nem okozója semminek. Háttérben egy jurátus a Corpus Jurisra mutat, hogy abban van a bökkenő.

Táncsics nagyon vágyott arra, hogy megismerje Erdélyt, az ősmagyar államrészt, de mérhetetlen csalódás fogadta, mikor a Királyhágó után még a tizedik falu is román volt. Ekkor jött rá, hogy a királyi Magyarországon a magyarok nem képeznek többséget, hanem voltaképpen a legnagyobb kisebbséget teszik ki. Munkáiban innentől mind jobban jelen van, hogy a nemzetté válás előfeltétele, hogy egy ország, egy nyelvet beszéljen.

Nézetei, politikai gondolkodása ellenére több arisztokrata is támogatja. Sissányi Eufémia végrendeletében 5000 Ft-t hagy rá – ennyiből akkoriban két házat lehetett venni Pesten – a magyar viszonyokra jellemző, hogy 15 év pereskedés után 1800 Ft-t kapott az örökségből. A jószívű Kállay grófné a Táncsics-család komoly anyagi forrása a későbbi szűk esztendőkben is. Táncsics gyermekeinek temetését és a forradalmár gyógykezelését mind e grófnő finanszírozta.

1846-ban megírja főművét a Józanész-t. Itthon semmi esély arra, hogy kinyomtathassa, ezért külföldi tanulmányútra megy. Alaposan megismerkedik Nyugat-Európa korabeli viszonyaival. Itt alakul ki szolidaritása a munkásokkal is. Párizsban járva az ottani magyar munkásokkal megalapítja a Párizsi Kölcsönös Segélyező Magyar Egyletet, mely ma a legrégebben működő franciaországi magyar szervezet.

Mire hazajön már körözik. Kossuth tanácsára a Dunántúlon bujkál. Előbb Madarász Józsefnél, majd a Batthyányak birtokán rejtőzik, előbb Lajosnál, majd Kázmérnál. A Brood-i kastély egyik szobájában helyezik el, itt írja „Nép szava, Isten szava” c. röpiratát is, melyet kézírásos másolatban terjesztettek.

Itt a birtokon fogják el 1847 márciusában. A közhiedelemmel ellentétben a börtönben jól tartották, hetente kétszer levegőzni vitték. Sétáit a budai várfalon tette. A kereset nélkül maradt család megsegítésére gyűjtést rendeztek, legtöbbet Batthyány Kázmér és a pesti zsidók adták.

„A múlt különös dolog. Középen fekszik a valóság és az álom között, valóság volta konkrétan belenyúlik a mi korunkba, emlékekben, tárgyakban, épületekben, feljegyzésekben, történelmi családok nevében és hagyományaiban, belenyúlik a tájba, amelyen járunk, és amelyen valamikor különös seregek robogtak át. Ugyanakkor álom, amely jóságosan simul fantáziámhoz, felveheti minden vágyam ruháját, nincsen olyan történelmi tény, amit ne lehetne minden irányban átstilizálni.” – írja Szerb Antal.

Így vagyunk mi 1848-al is. Mítoszt keresünk benne és önigazolást, míg eljutunk oda, hogy nem a tényeket, hanem vágyainkat képzeljük történelemnek. Ez pedig az önismeret teljes hiányára vall. Utólag visszanézve nagyon érdekes, hogyan reagált a kor embere március 15-re. Széchenyi felháborodottan jegyezte fel, hogy az egész város felbolydult, Batthyány akasztatni akar, a Kaszinóban egyedül kell ebédelnie, innen elragadják a Magyar Színházba, amit nem lehet rendesen felfűteni. A centralista Kemény Zsigmond: A forradalom után c. vaskos röpiratában oldalakat szán a fiumei vasúttervezet vitájának, míg március 15-ről összesen két bekezdést írt, nagyjából ebben a szellemben: Kávéházi demagógok fellázították a népet és zavaros iratokat terjesztettek.

Maga Táncsics is szűkszavú. Mindösszesen két oldalt szentelt a nagy napnak terjedelmes életrajzában. Ebben megemlíti, hogy a császári őrség parancsnoka „halálsápadtan lépett be hozzám jelenteni, mi történik, hogy forradalom van, hogy teméntelen népsokaság Pestről már a várban van engem kiszabadítani. Akadozva, hebegve kért, rimánkodott, hogy valami beszéddel a közelgő sokaságot ellene ne ingereljem, mert hiszen ő – mondá – csak alárendelt személy levén” parancsra cselekedett.tancsicsabortonben

Innen a városházára vonult a sokaság, Táncsics mellett Klauzál Gábor és Nyáry Pál vezetésével. Az osztrák bürokratizmusra egyébként jellemző módon, Táncsics megfelelő jogalappal és papírral távozott börtönéből, mert Klauzál és Nyáry kezességet vállalt érte. De térjünk vissza a városházára. Itt Táncsics egy rövid beszédet tartott, ami nagy megrökönyödést váltott ki, mivel az arisztokratákat és főnemeseket egyszerűen „kend”-nek nevezte. Többen már ekkor gyanakodni kezdtek arra, hogy megőrült. Korábban ugyanis az ellenzék azt híresztelte, hogy Táncsics komolyan beteg, így akarták a felelősséget elhárítani magukról. Ne feledjük el, két Batthyány, Madarász és Kossuth is érintett volt Táncsics szökésében és bújtatásában.

Táncsics kiszabadítása után a nagyközönség is tudomást szerzett nyomoráról. A pesti polgárok hamarjában 1100 Ft-t gyűjtöttek a számára. Ekkor kereste fel őt józsefvárosi lakásán egy fiatalember, aki maga 80 Ft-t gyűjtött. Táncsics így írja le a jelenetet: „A fiatal ember, aki március 15-ike előtt személyesen sem engem nem ismert, sem pedig én nem ismertem őt, e fiatalember Petőfi Sándor volt”.

A mámoros március után jött a kijózanodás. Mind Táncsics, mind a márciusi ifjak egyre kellemetlenebbé váltak Pest-Buda polgárságának, mind a megindult folyamatot konszolidálni szándékozó kormánynak.

A nemzetőrség felállításakor a pesti zsidó fiatalok nagy számmal szerettek volna csatlakozni a harcoló alakulathoz, de a főváros ezt nem engedélyezte. Táncsics Vahot Imre lapjában szót emelt ez ellen „abban kimondám, hogy nem igazság a polgároknak egy részét a jogokból kizárni vagy a kötelesség alól fölmenteni csak azért, mert ők másként tisztelik közös mindnyájunk Istenét”. Alig pár héttel vagyunk március 15. után, de Buda német polgársága már átkozza Táncsicsot. Némi öniróniával ezt írja az önéletrajzában: „ha tudták volna, miszerint én a zsidóknak fogom pártjukat, hogy azoknak vagyok barátjuk, börtönömből ki nem szabadítottak volna”. A hálás pesti zsidóság köszönetképpen Táncsicsnak díszkardot adományozott és „vezérkapitányukul” megválasztotta. Talán furcsán hangzik, hogy 1848-ban zsidókérdésről kell beszélnünk, de ez a szomorú igazság.

Táncsics a zsidó emancipáció híveként többször is megnyilatkozott. Politikai hitvallásában (1848. július 9.) ezt írja: „Az izraeliták vagy mózesvallású hazánkfiai velünk teljesen egyenlő jogú polgárokká legyenek; a státus és törvényei józanul nem tekinthetik azt, ki miként tiszteli istenét, hanem csak azt kívánhatja, hogy a hazában lakó bármily vallású polgár társasági kötelességeinek eleget tegyen, a törvényeket megtartsa.”

A kép nem lenne azonban teljes, ha elhallgatnánk, hogy a hitvallás következő bekezdésében a Galíciából érkező mózesvallásúak tömeges betelepülése ellen szólt. Mai szemmel csodálkozhatunk ezen, de még a liberális Vörösmarty is ebben a szellemben nyilatkozott a Pesti Divatlap hasábjain. Megjegyzi, hogy szép a szegedi zsidóktól, hogy már őzve beszélnek és jó pálinkát csinálnak, de így folytatja: „Mi a zsidó élet- és keresetmód káros befolyását illeti a többi lakosság erkölcseire, a részben magunk is vétkesek vagyunk, őrizetlen hagyván az ország határait s a városokat a mindenünnen betolakodó zsidók ellen s befogadván őket kocsmárosokul és boltosokul, mert jobban fizetnek, a nép közé, melyet megrontanak”. (Zárójeles megjegyzés: 1920-ban majd Szekfű Gyula és Mályusz Elemér ezt a hozzáállást tekintik majd „egészséges antiszemitizmusnak”, követendő útnak)

A korabeli liberális-nacionalista értelmiségünknek egyszerre kellett fellépnie modernizátori szerepben és emellett kikovácsolnia magát „nemzetet”. Talán így érthető, hogy a polgári jogok követelése miért keveredett sokszor a türelmetlen nacionalizmussal.

Az 1848-as baloldal két hónap leforgása alatt összeroppant. Jókai így ír május végén: „Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük, hogy népünk van. Pedig nincs. Míg volt, nemességünk volt az, (de) az értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bízik, terveinkben nem segít.”

Vasvári június elején számba veszi, hogy hová tűnt el a márciusi ifjúság, a baloldal. Egy része elhelyezkedett a minisztériumok és kormányhivatalok valamelyikében és most letagadja, hogy közük lenne egykori barátaikhoz. A fiatalok másik része beállt nemzetőrnek vagy honvédnek (pl. Vajda János). Harmadrésze magányos demagóg lett; míg a legtöbbjük az egyetemi félév végén és az otthonról küldött pénz fogytával egyszerűen hazament. Ezután így folytatja: „A márcziusiak felizgatták halálos nyugalmából a népet, hogy akarjon és követeljen… A központi ifjúság egyetlen hibát követett el. Tovább akart menni a tények mezején, mint amennyire nemzetünk el volt készülve. A pesti fiatalság vezérszerepben előre haladott. A sereg nem bírta őt követni. Elvesztette a láthatárról.”

Petőfi így fakadt ki a szabadszállási fiaskó után: „engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma június 15-én. Ma három hónapja, hogy március 15-ike volt, midőn első valék azok közt, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, síkra szálltak!”

A baloldaliak közül egyedül Táncsics népszerűsége töretlen. 5 kerület is követnek választja, ő Siklós jelölését fogadja el, ahol barátja Batthyány Kázmér népe választotta meg. Az országgyűlésben azonban nem leli a helyét, a művelt osztály nyelvén nem tud szólni. Szociális kérdésekben és főleg a jobbágykérdésben nyilatkozik, de rendre leintik, mondván „a szőlődézsmánál a haza ügye fontosabb”. Ezért is érthető, hogy Szilágyi Sándor 1850-ben írt A magyar forradalom férfijai c. munkájában : „A dolgok folyamára hatást gyakorolni nem tudott. (…) Mindig a legszélsőbb párthoz tartozott s ezért communisticus ábrándozásaiért köznevetség tárgya lőn.”

Az ülések közti szünetben a folyosón találkozott életében először és utoljára Széchenyivel, aki megkérdezte, hogy a fiatal Petőfit tényleg alkalmasnak tartaná-e képviselőnek. Erre Táncsics azt felelte, hogy legalább annyira alkalmas, mint egy öreg gróf vagy mágnás. Széchenyi ezután jegyezte fel a naplójába a fentebbi sorokat.

A nyár végére szaporodnak a viharfelhők a kormány felett. A közismert eseményeken túl a szót kell ejtenünk arról, hogy a kormány nem ismerte fel, hogy a földkérdés rendezése lett volna a legfőbb feladata. Ez azért volt káros és hazánk jövőjére nézve katasztrofális, mert a nemzetiségi kérdés először a nép szociális mozgalmaiban merült fel. Amikor a rác és román paraszt agyonverte a magyar földesurat, azt nem nacionalista hevületből tette, hanem végső elkeseredésében az úrbér rendezésének elmaradása miatt.

Csak kevesen látták, hogy a forradalom lényegileg a polgári átalakulást célozta. „A magyarországi márciusi mozgalmak félreismerhetetlen tendenciája a népnek földesurai alól felszabadítása, a polgári jogegyenlőség utáni törekvés, és nem a birodalom szétdarabolása.

Ezért tartható a mozgalom inkább szociális, mint politikai forradalomnak

Ezért találtak ennek a sarkalatos pontjai nagyobb ellenkezésre a magyar országgyűlés arisztokratikus frakciói közt, mint a bécsi kabinetben, s ezért maradtak fenn ennek kivívott eredményei a politikai forradalom eleste után.” – írta a forradalom után Jókai.

A kormány szemében az örök ellenzéki Táncsics egyre kellemetlenebb. 1848 decemberében Kossuth magához hívatja régi védencét, majd megfenyegeti, ha még egyszer a kormány ellen mer lázítani, akkor felakasztatja. Táncsics természetesen hajthatatlan marad, mire lapját, a Munkások Ujságát, 1848 decemberében betiltják. Debrecenben még három számot él meg a lap, aztán teljesen ellehetetlenül.

Népszerűségét a kormány úgy aknázza alá, hogy hivatalos kormánylapot indít, amelyre belügyminiszteri rendeletre a 10 ezer példányos állami megrendelést kérnek. A lap szerkesztésébe Arany Jánost is bevonják, de ő csakhamar saját újságot akart alapítani Népszabadság címmel. Vágya több, mint száz év múlva teljesült.

A Debrecenre menekült kormányt követi Táncsics is. Jókai feljegyzi, hogy „egy tréfás honatya” gúnyolódva úgy ünnepelte volna a forradalom első évfordulóját, hogy „csukassuk be Táncsics Miskát újra a börtönbe, mivel kezdett már alkalmatlanná válni szocialista cikkeivel”. A történetírás úgy tartja, hogy eme tréfás megjegyzés Irinyi Józseftől, a 12 pont szerzőjétől származik. Ezt azért hangzik borzasztóan, mert Táncsics a márciusi ifjakat gyermekeiként szerette. „Én a pontok szerkesztésébe s azok kinyomtatásába be nem folyhattam, mert börtönben valék, de lelkem a nagy eseményt átlengé; annak egészséges magvát hinteni, elvetni én kezdettem meg (…) irataim erről elvitázhatatlan tanuságot tesznek.”

Másrészt 1849. március 15. nagy nap Táncsics életében. Megszületik a lánya, akit Kossuth iránti tiszteletből Lajoskának neveztek el. Erre a napra új alkotmánytervezetet készít, azt a nép körében ingyen osztogatja. Új alkotmányjavaslatában megírja, hogy „a mi nagylelkűségünket gyávaságnak ítéli a világ”, az ellenség pedig a maga javára fordítja. „A kormány kedvezni akart az arisztokráciának az által, hogy az úrbéri kárpótlást kieszközölni sürgősnek találta, s ez által az arisztokráciát a haza ügyének megnyerni remélte, de csalódott”. Táncsics viszont a feudális viszonyok maradéktalan felszámolásán túl azt javasolta, hogy „minden olyan zsöllér, ki a szabadságharcban részt vett, de földje nincs, az árulók s pártütőktől elfoglalt földekből húsz holdat kapjon öröktulajdonul”, hogy ne csak „általa mentessék meg a haza, hanem azért, hogy részére is, az ő számára is”. „Javaslatomban, ha elfogadtatik, irtóztató erő van.” Ha törvényhozásunk ezt kimondja, „az ellenséget érzőbben sújtja, mint minden eddigi csatározásaink.” A forradalom címmel írt röpiratában ennél is tovább megy, és már nem csupán az árulók földjeinek, hanem minden 2000 holdon felüli nagybirtok felosztását követeli. A haza védelmének érdekeit szem előtt tartva Táncsics tehát eljut a feudális nagybirtokrendszerrel való teljes leszámolás követeléséig.

A magyar szabadságharc 1849 végén összeomlott. Táncsics is ott volt Világosnál, saját szemével látta a fegyverletételt. Fél napig öntudatlanul kóborolt a mezőkön, mikor egy csapat honvédbe ütközött, akik gulyással kínálták. Ismét bujkálnia kellett: levágatta a szakállát, de akárhová megy, mindenhol felismerik. Nem tud kijutni Törökországba és a családját sem akarja hátrahagyni. Kertészként próbál elhelyezkedni, de 4 hét után hazajön Pestre. Itt húzza meg magát 8 éven keresztül, az 1857-es általános amnesztiáig.

1860-ban szervezkedés vádjával bebörtönzik, 15 évnyi börtönre ítélik. A börtönben megvakul, elveszti Lajoskát, a gyermekeit, csak Eszter lánya marad életben. 1867-ben Ferenc József a határról táviratozza meg, hogy császári amnesztiában részesül.

1869-ben Orosháza megválasztja képviselőjének. 1869. aug. 20. az első szocialista munkás nagygyűlés Pesten a mai Köztársaság téren, a munkások Táncsicsot kérik fel az Általános Védegylet elnökéül. A szegények apostola nyíltan a munkások mellé áll, új lapjában az Arany Trombitában cikkezik az életkörülményeikről. Képviselőként Ferdinand Lassalle nézeteit hirdeti, ebben a szellemben szólal fel az állami munkássegély ügyben.

Utolsó éveiben megírja életrajzát, melyben számot vet az életével: „Sem fényes nagy tettek nem jelenték működéseimet, sem vezérszerepre a társadalomban nem vittem, de azért életpályám nemzetünk átalakulásában jelentékeny munkarészt foglal el; tehát hogy ez egy egészet képezzen , a még hozzá tartozó mozzanatokat bele kell idomítanom, hogy holtom után az unokák tisztán láthassák, nyomról-nyomra követve lépteimet részrehajlás nélkül, igazságos ítélettel mondhassák: itt és itt kezdette, ekkép folytatta és itt végezte, ekkép fejezte be életpályáját.”

Táncsics Mihály 1884-ben halt meg. Síremlékét 1898-ben avatták fel ünnepélyes keretek között. A Függetlenségi Párt és a szocdemek egyaránt közös szellemi elődüknek ismerték el, de jellemzően honi viszonyainkra, mindkét párt elvitatta a másiktól az ünneplés jogát. A síremléket sajnos az utóbbi időben megrongálták, feltehetően színesfém-tolvajok áldozatául esett az emlékműhöz tartozó bronz parasztalak. Pótlásáról mai napig nem gondoskodtak.

Sajnos a hely rövidsége miatt csak vázlatosan rajzolhattam meg Táncsics pályáját, így nem beszélhettem bővebben életének második szakaszáról vagy a korai munkásmozgalomban játszott szerepéről. Az életmű alaposabb feltárása és megismerése történetírásunk komoly feladata. A munkát nagyban nehezíti, hogy egyrészt Táncsics műveinek nemhogy összkiadása, de még bibliográfiája sem látott napvilágot; másrészt Táncsics életművével elsődlegesen szép- és közírók foglalkoztak, de nem történészek. Az ötvenes évek bolsevik történetírása ugyanannyira hozzájárult a félreértések sorához, mint amennyire segítette az életmű feltárását. Táncsics életrajzát, tudományos igénnyel mai napig nem írta meg senki.

Nézeteit hol fanatikusnak, hol kispolgárinak, hol utópisztikusnak minősítették. Megrostált írásait gyorsan kanonizálták, nézeteit dogmává merevítették. Nevét díj, utca, iskola és alapítvány is őrzi, de ennek ellenére alig tudunk róla valamit. Úgy gondolom, hogy a szegények apostolával, aki „előbb kezdte és tovább csinálta a forradalmat, mint a komoly emberek és hitt benne még akkor is, mikor már ő is csak olyan emlékké vált, mint a Kossuth-bankó” (Móra Ferenc) többet kellene foglalkoznunk.

Csókás Máté
Megjelent a Munkások Újságában 2011-ben

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •