Terrorista vagy forradalmár?

terroris
Akkor most terrorista
vagy forradalmár?

A legutóbbi terrorizmus témakörére összehívott kongresszus álláspontja szerint terrorcselekmény az, melyben ártatlan kívülállók halnak vagy sérülnek meg. Ha a Wiki-n a forradalomra keresünk, akkor  egészen más irányultságot, hozzáállást tapasztalunk. Mint a hivatalos vélekedés jeles képviselője, a  Wiki azt írja a forradalomról: “társadalmi jelenség, amely teljesen átalakítja a társadalmi és  politikai intézményrendszert, vagy komoly kulturális, gazdasági áttörést hoz”. A forradalom pozitív  jelenség, a terrorizmus pedig ugyanitt negatív, olyan jelzői árnyalásokkal, mint félelemkeltés, fenyegetés, erőszak.

 
A hivatalos megítélés szerint tehát míg az egyikben az “erőszakfegyver” utólag legitimizálható – sőt  kívánatos is azt legitimizálni a jelen elfogadása érdekében – addig a másikban nem elfogadható, lévén hogy a terrorizmus az elégedetlenség szórványos kifejeződése a forradalomhoz képest, így nem írhatja  át a történelemszemléletet a gyöngesége miatt, meg hát a “történelmet a győztesek írják”. A terrorizmus és a forradalom mozgatóereje egyaránt a társadalmi igazságtalanság érzet, és a döntéshozatalból való kitaszítottság, a kettő között szigorú vizsgálat szerint is csak “számossági” különbséget fedezhetünk fel. A forradalom általános, a terrorizmus pedig szórványos, legitimációjukat is nem a megnevezett igazságtalanság mértéke adja, hanem “csoportméretük”. A számosság demokratikus, a szórványosság pedig renitens. A számosság igazságos és “jogos”, a szórványosság pedig “csak” bűncselekmény. 
 
A kifejezések
A kifejezések szintjén is tettenérhető a kettősség. A forradalom autonómiára törekszik, míg a terrorizmus szeparatista. A forradalom felszabadulást hoz, a terrorizmus “puccsot” hajt végre. A forradalom az felkelés, a terrorizmus pedig merénylet. A forradalom mögött sérelmek állnak, a terrorizmus mögött “őrület”.  A hatalom eszköztára vagy a propaganda vagy a tudomány, a forradalom/terrorizmus eszköztára a lázítás vagy a felvilágosítás (posztmodern tudomány). A hatalom a társadalmi elégedettségre, a forradalom/terrorizmus az elégedetlenségre hivatkozik. Ebben a viszonyítási rendszerben az igazság relativizálása áll a háttérben: a forradalom mérete miatt igazságos és demokratikus, de a megmozdítható többség diktatúrájának sosem nevezik; a terrorizmus szórványos és “igazságtalan”, és a terrorizmust kiváltó igazságtalanság érzést nem illik megalapozottnak nevezni. 
A felelősség. Az állam nem ismeri el hitelesnek a terrorista/forradalmár követelését: sem annak igazságos voltát, sem hogy akadályozza ezek érdekérvényesítését. A forradalmár/terrorista a felelősséget tetteiért áthárítja a képviseletét felmondó államra, és a forradalmárt bár több szörnyűséget követ el, a történelem mégis feloldozza ezek alól a bűnök alól.

Azonosságok

Mindkettőben jelen van az erőszak. Mértéke viszont igencsak eltér. A terrorizmus nem képes jelentős és tartós népirtásra, egyedi cselekmények jellemzik, és erőforrásai nem lévén az állam hatékony eszközökkel védekezhet ellene. Ellenben a forradalom a győzelme után gyakran követel elégtételt, jó esetben csak a vagyonukat vesztik a bűnösök.. De létezhetnek bűnösei egy korábbi rendszernek? Hiszen csak a “győzelmet” követően válnak személyek és csoportok bűnössé – lám mégis van jogos visszamenőleges törvényalkotás, ha az igazságosságról van szó.
A forradalmár és a terrorista az erőszakot az államban látja, az állam pedig bennük. Lentről nézve a forradalmár és a terrorista mellett áll a képviselt igazságosság, mellyel szemben áll az állam intézményes jogrendje és intézményes igazságtalansága, fentről tekintve az állam mellett áll a törvény, törvényesség, és a forradalmár-terrorista ellen szól a “gyakorlat”.
Ebben a gondolati rendszerben a “saját” igazságosság mögött mindkét résztől felbukkanó képviselet húzódik meg, mely a hatalom (leendő hatalom) legitimációját adja, mindkét fél erőszakját a másikkal szemben a vélt vagy valós népképviselet teszi jogossá. Tisztán spekulatív módon lehetne állítani, hogy “valójában eszmerendszerek” állnak szemben egymással, melyek egymást elfogadhatatlannak tartják, az igazságosságot saját gondolati környezetben értelmezik, de ez súlyos tévedés lenne. Súlyos hiba lenne azt állítani, hogy tömegek NEM okkal érzik rosszul magukat, óriási tévedés lenne azt képzelni, hogy a szenvedés, az elégedetlenség valami téveszme, vagy propaganda eredménye. Ezzel a történelem mozgatóerejét, a jobbítás szándékát kérdőjeleznénk meg. A hatalmat minősíti a nép boldogtalansága vagy elégedetlensége.

A permanens forradalom elve

A szenvedés, az elégedetlenség, ami a forradalmi változások indukáló ereje nem is eredhet máshonnan, mint a néptől. A világ permanens forradalomban van azért, mert a hatalom nem szenved, a hatalom nem nélkülöz, a hatalom önmagát nem hozza hátrányba. A hatalom többletjogokra törekszik, nem érdekazonos azokkal akiket képvisel, és nem is akarja azt az életet élni, mint a tömegek. Ebben a kontextusban a hatalom “boldog” hiszen valódi érdekérvényesítő erővel rendelkezik, a népnek pedig azt mondja: a körülmények között minden oka megvan a boldogságra. Hegel azt mondta, hogy a szabadságnak van elvi, gyakorlati és érzületbeli megvalósulása. Azt is állította, hogy az érzületbeli megvalósulás éppúgy fontos, mint az intézményi. Ezek nyomán egy lólépéses egyszerűsítéssel kijelenthető: A hatalom legitimációját a társadalmi közérzet adja és a közvélekedés az igazságosságról, de ugyanerre hivatkozik a terrorista és a forradalmár is.

A demokrácia szint

A terrorizmus és a forradalom közötti különbséget a célok beteljesülésében kell keresni. A forradalom, ha beteljesül, akkor az elkövetett nagy szörnyűségekkel szembe lehet állítani az államterror okozta permanens szenvedéseket a jövőben, melytől a forradalmi tömeg mentesül – a forradalom rövid “vérengzése”, mindenképpen kisebb szörnyűséget jelent, mint az idő végtelenségéig elhúzódó, bár kevésbé kegyetlen államterror. (Érdekes, hogy az államterror kifejezést baloldali politikusok honosították meg.) A terrorizmus ezzel szemben viszont lényegénél fogva sosem éri el a célját, a társadalmat önmagában nem tudja változásra bírni. Az általa elkövetett szörnyűségeket nem lehet ellentételezni azzal, hogy a társadalom mentesült az államterrortól – legalábbis a “megvalósult terrorizmus” jelenlegi formájában. Ha viszont a terrorizmus, nem “ártatlan kívülállót” vesz a célkeresztjébe, hanem történelmileg igazolhatóan az államterror képviselőjét, akkor ezzel elvileg mentesülhet a terrorcselekménynek minősítés alól.

Kegyetlen vagy nem kegyetlen?

Egy rendőrre tüntetők molotov koktélt dobtak. Ez éppúgy kegyetlen, mint régiókat nyomorra, esetleg betegségre, éhhalálra ítélni. Az eset ellentmondása abban van, hogy a molotov koktélt nem az kapta, aki valójában felelős a munkanélküliségért, a munkakitelepítésért, a valuta leértékelődéséért.. A rendőr ebben a szituációban “ártatlan kívülálló” amennyiben maga nem lép fel az államterror eszközeivel.
A kegyetlenség mint eszköz legkönnyebben azzal kérdőjelezhető meg, hogy helyette a jól bevált demokratikus csatornákat kellett volna használni a változás kikényszerítésére – a kérést alárendelve a közakartnak. A forradalmár/terrorista viszont nem hisz ebben a folyamatban, és a közvélekedésre hivatkozik amikor azt álíltja, hogy sem a demokratikus csatornák, sem a közakarat érvényesülése nem lehetséges a rendszeren belül. Ő rendszeren kívülről akar döntést kierőltetni.
A kegyetlenség tehát egy forradalomban jogos lehet? Lehet-e felelősségről beszélni egy forradalom eszközeivel kapcsolatban?
Attól tartok nem lehet. A demokrácia kivívása egy magasabb elvnek való megfelelés, és csak a demokrácián belül létezik igazságosság. A demokrácia a legnagyobb “élhető” halmaz, az az alapfeltétel hogy igazságos körülmények között éljünk. Óriási tévedés, hogy a demokráciát csak demokratikusan lehet elérni, mert a korábbi “megvalósult” demokrácia mint előfeltétel leginkább saját erőszakos átörökítésére törekszik. 
A demokráciát vagy forradalmat nem a korábbi korlátok betartásával kell megvívni, hanem új, “külső” ideák mentén. A forradalom hozza a saját törvényeit, saját társadalomképét, saját érdekeit. Akár saját alkotmányát. Ez pedig érdeksérelmekkel és egyéni tragédiákkal jár. A forradalom az államra ruházott “erőszak monopóliumot” a népakaratra hivatkozva veszi vissza, és amíg egy saját államra nem tudja ruházni, addig magánál tartja.
Éppen ezért felesleges időpocsékolás forradalmak tragédiáiról értekezni. Tragédiák abban az időszámítástól léteznek, melyben a forradalom már beteljesült. Mikor az igazságosság kerete létrejött, és helyreállt az az állapot, ami a jogot (új jogot) ki kell kényszerítse, mint a társadalmi együttélés normáját. A forradalom eleje és vége között nincs igazság, esetleg csak egy-egy esemény arányosságáról érdemes polemizálni.

A felelősség alanyai

A politikus a megbuktathatóság alanya, nem a rendőr. A rendőr elleni erőszak félig-meddig felesleges és értelmetlen. A rendőrre dobott molotov koktél miért kényszerítené a politikust? Azért mert részvétet érez a megsérült rendőr irányt? De hiszen nem azért van ott hogy részvétet érezzen, azért van ott, hogy többletjogokra tegyen szert, a rendőr pedig azért van az utcán és néz farkasszemet a tüntetővel, hogy ne a megbuktathatóság alanya kapja a molotov koktélt. A politikus mint a megbuktathatóság alanya, azon keresztül, ha ideológiai párttanácsadói irányvonalakat követ, ha korrupt, ha háttérerők juttatták a helyére, ha titkos csoportok lekötelezettje, lehet, hogy csak személyében buktatható meg, hivatalának cselekvési elveiben viszont nem okvetlenül – ez tettenérhető ha az utána következő intézkedéseiben gyakran ugyanaz a dilettantizmus, vagy retorika jelenik meg. A forradalmak valójában a változás reménytelensége okán robbannak ki, mikor a döntéshozatal képtelen a változásra és semmi pozitív interakciót nem mutat a társadalom felé.

A terrorizmus, mint modern eszköz

Az állam (leginkább az Egyesült Államok, de ez exportálható) egy nagyszerű újítással a forradalmárt és a terroristát (úgy tűnik) sikeresen összecsúsztatta. A jelek szerint a  válság bármilyen mélysége ellenére az Egyesült Államok állama meg akarja őrizni a saját birodalmi szerkezetét, és ezért megteremtette magának a terrorista közellenség képét. A terrorista közellenség hasonló módon “jogon kívülivé” válik, mint ami a forradalmaknak a sajátossága a korábbi “elkövetők” kapcsán, a terror bár intézményesül, az állam mégis ragaszkodik a jogállamiság illúziójához. Ez az intézkedéscsomag valójában az állam szereptévesztése, mert az államnak a saját szabályaihoz ragaszkodnia kell, különben nyilvánvaló bizonyítékkal szolgál az államterrorra. Az állam az államterror során az “erőszak monopóliumát” azok ellen alkalmazza, akiktől származik, csak egy modern államnak az ezzel kapcsolatos szabályait nem lenne szabad felrúgnia. 
Egy ilyen konfliktushelyzetben két erő (erőszak) feszül egymásnak, az államterror és a forradalmi terror. A szerepek viszont nem egyenlőek. Az állam “csak” törvényesen gyakorolja a terrort, a “forradalmár” viszont jogosan.

És lesz forradalom?

Szerintem lesz. Valamilyen bizonyosan. Ezért is született ez az írás.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük