Trianon. Trauma?

Trianon emlekmu

Nem tudom, hogy június 4-e ünnep-, gyász- vagy emléknap. Azt sem tudom, hogy melyiknek kellene lennie. Az ellenben biztos, hogy a trianoni évforduló alkalmából a – legtágabban értelmezett – „nemzeti oldalnak” érdemes, ha nem egyenesen kötelező önvizsgálatot tartania. Nem kívánom vizsgálni azt, hogy kiváló embereknek az elmúlt kilencvenöt évben hány határon túli magyart sikerült visszanyernie (testben és lélekben) az 15 milliós, egyetemes összmagyarságnak. Mert voltak ilyenek is. Nekünk, anyaországiaknak azzal kell számot adnunk, hogy mit tettünk mi az elmúlt egy évben? Vagy akár az elmúlt kilencvenöt évben?

A múlt héten Nagyváradon jártam. Sok szép és sok fájdalmas dologgal szembesültem – újra. Volt, aki azt mondta: elárulva (és elárvulva) érzik magukat. Volt, aki arról beszélt, már szégyell Magyarországra jönni. Néhány évvel ezelőtt Székelyföldön pedig ezt hallottam: „Az egyik pártnak csak arra vagyunk jók, hogy négyévente leszavazzunk rájuk, a másiknak csak arra kellünk, hogy magyarországi fiatalok idejönnek, meglengetik a zászlóikat, csattogtatják a bakancsaikat, majd hazamennek, és itt hagynak minket a felbőszült románokkal. A harmadik párt szerint pedig mi egyszerűen csak románok vagyunk.”

Ilyen körülmények között fel kell tennünk a kérdést magunknak, az ún. nemzeti oldalnak: mit nem tettünk meg, amit meg kellett volna? Talán nem lengettük eléggé az árpádsávot? Talán nem olvastunk, nem hallgattunk és nem mondtunk nagyon szép és nagyon semmitmondó Trianon-verseket? Talán az ukrán válság kirobbanása után nem kiabáltuk tele a nyilvánosságot a kárpátaljai revízióval?

Az anyaországi „nemzeti oldalt” két, már önmagában is végzetes betegség sújtja. Az egyik: az esztétizálás. Országzászlókat állítva, székely lobogókat kitűzve és nemzeti rockot üvöltve elszalad mellettünk a felismerés, hogy Trianon nem volt, hanem folyamatosan történik. Hogy ha felállítunk egy országzászlót, azzal senkit sem mentünk meg.

A másik kór: a felelőtlenség. Úgy tűnik, fel sem tesszük a kérdést, hogy Anna néninek, Endre bácsinak és Mózsi bácsinak ott a Hargita lábánál szüksége van-e rá egyáltalán, hogy megmentsük? S ha igen, milyen módon? Mózsi bácsi ugyanis nem érzi magát szittya-turáni vérmagyarnak. Neki az az ostoba és fellengzős Horthy-nosztalgia, amelyik már itthon is nagyon kellemetlen méreteket öltött, neki ott vajmi keveset mond. És vajmi keveset segít. Őt – a történészhallgatókkal ellentétben – nem lehet eszmével etetni.

És ha már Erdélyről beszélünk: nekünk itthon fogalmunk sincs, hogy mivel jár egy hat, hét vagy akár nyolc évszázados multietnikus és multikulturális együttélés. Mert Erdélyben van a valódi multikulti! Mindenki követett el hibákat és bűnöket. Nem működött mindig jól vagy zökkenőmentesen. De működött. És mi most ebbe akarunk beletenyerelni az árpádsávjainkkal, a tarsolylemezeinkkel meg a nemzeti rockunkkal. Ahelyett, hogy legelső lépésben megkérdeznénk: „Endre bácsi, mire van szükségetek”? Ahogy itthon, a különböző oldalak között nincsen párbeszéd, úgy Endre bácsival sincs.

Mi csak könnyes szemmel és remegő vállal gondolunk vissza a „dicső 1940-es esztendőre”. Hazát keresünk a magasban. Hangzatos mentségek persze vannak a dologra. De közben nem vesszük észre, hogy ennek a permanens Trianonnak mi, „nemzetiek”, lassan már nem az elszenvedői vagyunk, hanem az előidézői.

Forrás: Facebook

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük