Az Orbán kormány demokratikus ellenzéke 2012. január 2-án ért a csúcsra. A választások előtt az utcán megjelenni képtelen polgári oldal először a magánnyugdíj-pénztári befizetések nacionalizálásakor – azaz lenyúlásakor – tudott nagyobb tömeget felmutatni, majd lassan körvonalazódott egy különös, de erős szövetség, amelyben jelen voltak a demokratikus pártok, az Orbánnal szemben korában is kritikus ellenzéki szakszervezetek, illetve az egyre nagyobb erőt felmutatni képes civilek. Ennek a lényegében spontán együttműködésnek köszönhetően korábban elképzelhetetlenül nagy tömegek jelentek meg az utcán előbb 2011 március 15-én, majd az Európai Szakszervezeti akciónapon, 2011. április 9-én. Ráadásul ezek a kezdeményezések időnként kifejezetten harciasak voltak, gondoljunk csak arra, hogy 2011. május 5-én már a parlament lépcsőjén jártak a tüntetők, de a kreativitásból sem volt hiány, emlékezzünk csak a 2011. június 16-i „bohócforradalomra”.
Ez a folyamat nem akadt el a tavalyi év második felére sem. A szakszervezeti bázison szervezett 2011. október 1-i demonstráción bejelentették a Szolidaritás Mozgalom megalakulását, ezt követően pedig a Milla szokásos akcióján, tavaly október 23-án több tízezer ember nyilvánította ki, hogy nekik „nem tetszik a rendszer”. A legharciasabb hónap december lett. 3-án a szakszervezeti tüntetésen aprópénzzel dobálták meg az Orbán kormánnyal szemben szokatlanul türelmes Gaskó Istvánt, majd december 23-án Lmp aktivisták próbálták blokád alá vonni a parlamentet, hogy megakadályozzák több tucat antidemokratikus törvény meghozatalát. Tízezres tömeg gyűlt össze József Attila szobránál karácsony előestéjén. Ennél már csak a Tiszta Kezek Mozgalom december 31-i demonstrációja volt szürreálisabb. Szilveszter este több ezer ember jelenléte a Kossuth téren jól mutatta, hogy milyen szintű a rendszer elutasítottsága.
A 2011-es év csúcspontja már átcsúszott 2012-re. Január másodikán a magyar demokrácia történetének egyik legkeményebb tüntetésén lehettünk jelen. A Fidesz politikusai először érezhették meg, hogy milyen a tömegek által elutasított és megvetett politikai formációhoz tartozni. A hátsó kijáraton elsettenkedő politikusaik látványa, a százezres tömeg által üvöltött „Orbán takarodj!” rigmus feledhetetlen élmény és muníció a nehéz időkben mindannyiunk számára.
SAJNOS az Operánál megélt katarzist nem követte a forradalmi hangulat szítása, tömegek állítása a demokraták oldalára. Hatalmas stratégiai hiba volt tavaszig hazaküldeni a zord időjárás ellenére is az utcán tolongó ellenzéki tömegeket. Sajnos Schmitt doktortalanítása a békemenettel egy időben, az elégedetlen vidékiek hangját hozó borsodi éhségmenet nem tudta már visszahozni csalódott tömegbázisunkat.
Mi volt a baj? Az, hogy az ellenzéki vezetők többsége mindmáig nem nőtt fel ahhoz a rendkívüli feladathoz, melyet a magyar nép állít eléjük. Nem rendelkeznek határozott koncepcióval, láthatóan fogalmuk sincs arról, hogy miként lehetne elzavarni a lehető legrövidebb idő alatt Orbán Viktort és rendszere helyére miként lehetne egy stabil, demokratikus rendszert állítani. A helyzetet csak súlyosbítja a tény, hogy a relatív jobb helyzetben lévő parlamenti pártok képtelenek megfelelő mértékben nyitottá válni az ellenzéki mozgolódások irányába, a civilek viszont anyagi lehetőségek híján képtelenek tömegmozgalommakká szerveződni.
Szintén jelentős probléma a demokratikus ellenzék ideológiai egyoldalúsága. A polgári-liberális politikusok és a mögöttük álló sajtó a rendszerváltás óta egy torz eszményképpel bír. Elutasít vagy fanyalogva fogad minden szociális mozgalmat, mert azokban a Kádár rendszer egyfajta reinkarnációját véli felfedezni. Pedig ma már nem erről van szó! A jogos szociális követelések, mint például az egyenlőtlenségek elleni küzdelem, az igazságos újraelosztási rendszer követelése, minden további megszorítás elutasítása nem „kádári ármánykodás”, hanem az Orbán rendszerrel szemben alulról szerveződő szociális ellenállás számos méltányolható követelése. Mindaddig, míg csupán polgári és nem szociális demokráciában gondolkozik a demokratikus ellenzék, addig az ellenzéki gondolat nem számíthat valódi tömegbázisra. Becsaphatjuk magunkat százezres tüntetésekkel, de országgyűlési választást a Battonyától Nemesmedvesig tartó területen tartanak, nem csupán az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél.
A demokratikus ellenzék ma pocsék állapotban van. A szakszervezetek kivonultak a rendszerrel szembeni frontvonalról, a Szolidaritás Mozgalom megroppant, a Milla úgy tart tömegeket maga mellett, hogy maga sem tudja, hogy mit is akar. A parlamenti pártok képtelenek túllépni önmeghatározási válságukon. Az Mszp nyitna a klasszikus baloldali értékek irányába, de láthatóan nem rendelkezik kellő szellemi munícióval ahhoz, hogy modern, harcias baloldali ideológiát teremtsen magának. Fura hintázás figyelhető meg esetükben a baloldali néppárti jelleg és a polgári demokrata elitpártiság között. Az Lmp ideológiailag, szakmailag jóval határozottabb énképpel bír, azonban a párt politikai karaktere ettől függetlenül annyira plasztikus, hogy egységesen képtelen társadalmi csoportokat maga mögé állítani, így őrzi felvilágosult, modern értelmiségi elitpárti jellegét. A Demokratikus Koalíció minden szempontból szilárd szerveződés, de Gyurcsány továbbra is magas elutasítottsági szintje megakadályozza, hogy erősödjenek.
Mindez kevés. Kevés ahhoz, hogy Orbán Viktort leváltsuk a legközelebbi választáson. Sőt, azt kell mondani, hogy sokat lépett vissza a demokratikus ellenzék 2011-hez képest. Egy esztendővel ezelőtt még teljesen reális volt az egységes fellépés, ma ez lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Egyszerűen azért, mert a mi oldalunk támogatottsága együttesen sem éri el azt a szintet, amely a változtatáshoz szükséges. Nem azért vagyunk gyengék, mert megosztottak vagyunk, hanem azért vagyunk megosztottak, mert gyengék vagyunk. A tavaly még reálisnak tűnő győzelem esélye szinte kényszerítette az együttműködés irányába a demokratákat, ma annak van inkább esélye, hogy meghatározó ellenzéki közszereplők egyszerűen eltűnjenek a politikai süllyesztőben. Viszonylag stabil pozíciója csak annak a néhány tucat szocialista politikusnak van, akik képesek lesznek pártjuk 2014-es listájára felkerülni.
Egyértelmű, hogy az ellenzéki mozgalmak jelenlegi holtpontján túl kell lendülni. Vissza kell térni ahhoz a közhangulathoz, amely 2012. január 2-án uralkodott az országban. A magyar népet szembe kell állítani a zsarnoksággal. Nem elég a demokratikus sopánkodás! Modern, biztonságot és tisztes jólétet ígérő és megvalósítani tudó politikai alternatívára van szükség. Ebben a küzdelemben szó sem lehet arról, hogy Európát és a világot sakkban tartó szerveződések legyenek a szövetségeseink. Az Európai Bizottság és az IMF logikus és következetes szerveződések az Orbán rendszerhez képest, azonban ettől függetlenül egy torz társadalmi és gazdasági modellt erőltetnek, amelyek a hagyományosan konzervatív politikai formációkhoz állnak közel. Az amerikai republikánusokhoz, a brit konzervatívokhoz, a német kereszténydemokratákhoz. Ezen politikai formációk fontos jellemzője, hogy kritikusan ugyan, de az Orbán vezette Fidesz szövetségesei.
Ha új frontvonalakat akarunk nyitni az Orbán kormánnyal szemben, akkor bizony komoly nyitásra van szükség a nép spontánul megnyilatkozó szociális ellenállása irányába. Ezt igenis meg kell szervezni és az utcára kell hozni! Ez rendkívüli feladat, de éppen a Szolidaritás első hónapjai bizonyítják, hogy az elégedetlen emberek és a morálisan felháborodott demokraták egymásra tudnak találni és együtt félelmetes erőt tudnak felvonultatni Orbánnal szemben.
