Utazgatunk, utazgatunk?

betyarosan

Irigylem ezeket a szélsőjobboldali figurákat. Valamit nagyon jól csinálnak. Úgy ugrálnak Magyarország térképén, mint valami nemzetiszín szöcskehad, bár a sáskákra inkább hasonlítanak, mert a gyűlöletük hasonlóan pusztító, mint a sáskajárás. Nekem sajnos, egy átlagos fizetésből luxus az utazás. Az unokákat a nagyszülőknek immár csak ünnepeken tudjuk megmutatni. Van, amikor akkor sem. Egyetlen út huszonezer még akkor is, ha megspóroljuk a duplájára emelt árú pályamatricát. Ennyi pénzünk, átlagos magyarként nincs havonta, inkább három-négy havonta, de akkor is csak bonyolult matematikai műveletek és hűtőkarcsúsítás árán tudjuk kivitelezni.

Nekik, a fekete ruhás kopasz uraknak, a szintén fekete betyároknak ilyen gondjuk nincs. Bepattannak az autóba a kurucinfó vagy a hunhír, esetleg a kitartásponthu felhívására és néhány órán belül ott állnak a cigánysorok előtt és teli torokból féltik magyar testvéreiket, cigányoznak és zsidóznak mindenkit, aki nem vonyít velük egy kórusban. Egyikük néhány hónapja egy hetiválasz.hu fórumos bejegyzésben arról fantáziált, hogy miként kínvallatna engem, fejem vízbe nyomva, pusztán azért mert leírtam, hogy az éhségmenet egy jó dolog volt.

Szóval ők olyanok, mint a nemzeti kengyelfutó gyalogkakukkok. Bip-bip, vagy inkább Zig-zig heil és máris ott vannak, ahová a Jobbik szólítja őket. Ficcen a benzin a verdába, nyálazzák a pályamatricát és robognak a cigánytelepekre. Ha valakinek jó üzleti érzéke lenne, még szakosodna is rájuk. Kis nemzetiszín vattacukor, árpádsávos perec, turáni pálesz, szálasi kolbász, persze csak ha már bugylibicskájukkal beterelték kövérlacis bajszuk mögé az összes hitlerszalonnát.

Mert bizony ezek életvitelszerűen nácik. Jön az SMS és máris indulnak. Nem kell szabit intézni, pitizni a főnöknek, esetleg ügyeskedni a táppénzzel. Fogják a hátizsákot, jobb nem tudni mi van benne és már robognak is. Aztán ha megérkeznek, laknak is, esznek is. Van hol, van mit, van miből. Nem szaladnak be a legközelebbi ingyenkonyhára, nem két zsömlét vesznek tíz deka párizsival, mint a cigány segédmunkások a metróépítkezésen, hanem a harcra készülve kalóriadús magyar ételt esznek. És szomjan sem halnak. Sőt, miként azt egy Gyöngyöspatán készült felvétel bizonyítja, isznak rendesen. Hát, magyar emberek, vagy mi a fene.

Szóval ezek utazgatnak, kajálgatnak, az emésztést segítendő ordibálnak. Helyi baromarcú kocsmatöltelékek meg örülnek, hogy két-három napig ők lesznek a helyi királyok, akik megvillantják népnemzeti tetkójukat a betyárokkal együtt készített csoportképen.

Persze találhatnának egyéb hobbyt is maguknak. Mondjuk ha már annyira magyarok, akkor mehetnének oda, ahol kevés a magyar. Költözzenek be a szórványba, mondjuk nagyapám üresen álló erdélyi házába, a román tenger közepébe. Azok közé a magyarok közé, akik nem üvöltenek, akik nem rázzák az öklüket, de generációról generációra örökítik vallásukat, magyarságukat. Tudom, hogy ezek, a műmagyarok, turbómagyarok, árpádsávos betyárok nem fognak menni. Ők csak falkában érzik jól magukat, elképzelni sem tudják, hogy milyen lehet egy székely kisfalu utolsó lakójának lenni és őrizni azt, amit meghagytak a történelem viharai.

Nem, ők utazgatnak, zabálgatnak, ordibálnak, majd megunják és hazamennek. Nekik ez az egész egy buli. Csak nekünk nem az. Nagyon nem.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük