Valaki más kegyetlenkedései

torture

“A legszebb illúziók: hogyan fogadja be az USA kormánya az emberi jogokat” című átható tanulmányában James Peck, a nemzetközi ügyek tudósa megfigyelte “Az emberi jogok történetében a legrosszabb kegyetlenkedéseket mindig valaki más követte el, sosem mi” – bárki is legyen az a “mi”. A történelem szinte minden pillanata számtalan illusztrációt ad ehhez. Maradjunk az utóbbi néhány hétnél.

Május 10-én az ősi játékok görög születési helyén megkezdték a nyári olimpia felkészítését. Néhány nappal korábban, gyakorlatilag észrevétlenül maradt, hogy Vietnam kormánya levelet intézett a Nemzetközi Olimpiai Bizottsághoz, melyben kifejezte “a Kormány és Vietnam népének mély aggályát a NOB döntéséről, amely az olimpiai mozgalom globális szponzoráló partnereként elfogadta a Dow Chemical Company-t”.

A Dow szállította azokat a vegyi anyagokat, amelyeket Washington használt 1961-től kezdve Dél-Vietnamban a termés és az őserdők elpusztítására, átitatva az országot az Agent Orange-zsal. Ezek a mérgek dioxint tartalmaznak, az egyik leghalálosabb ismert rákokozót, amely a vietnamiak millióinál, de sok amerikai katonánál is kiváltotta a betegséget. Vietnamban nagyon valószínű, hogy ennek következtében nagyon sok nő abortált illetve sok magzat született súlyos fogyatékkal – mivel azonban Washington elutasít minden vizsgálatot, ezt csak vietnami tudósok és független elemzők vizsgálatai támasztják alá.

A Dow elleni vietnami felhíváshoz csatlakoztak: India kormánya, az Indiai Olimpiai Társaság, és a borzalmas 1984. évi bhopali gázkiömlés túlélői. A bhopali gázmérgezés a történelem egyik legsúlyosabb ipari szerencsétlenségei egyike, amely ezreket ölt meg és több mint fél millió embert károsított.

A Union Carbide-ot, a szerencsétlenségért felelős vállalatot azóta átvette a Dow, és ezzel átvette a tragédia következményeinek kezelését is. Februárban a Wikileaks kiszivárogtatás feltárta, hogy a Dow megbízta a Stratfor magánnyomozó ügynökséget azoknak az aktivistáknak a megfigyelésével, akik az áldozatok kártérítésére és a felelősök elleni eljárásra törekszenek.

Egy másik nagyon súlyos háborús bűncselekmény példája a Fallujah iraki város elleni tengerészgyalogos támadás 2004 novemberében. Az asszonyoknak és a gyermekeknek megengedték, hogy elmeneküljenek, ha tudnak. Majd több hetes bombázás után, a gyalogos támadást egy előre eltervezett háborús bűncselekménnyel indították meg: megtámadták a városi közkórházat (Fallujah General Hospital), ahol a betegeket és a személyzetet a padlóra parancsolták, a kezeiket megkötözték. Csak akkor engedték szabadon őket, amikor a helyzetet már biztonságosnak ítélték.

Az akció hivatalos indoklása az volt, hogy a kórház polgári áldozatokról számolt be, tehát propagandafegyvernek minősült. A támadás következtében, a sajtó szerint, város nagy része “füstölgő rom” maradt csupán, miközben a tengerészgyalogosok még mindig felkelőkre vadásztak. Megakadályozták, hogy a sebesültek és menekülők eljussanak a Vörös Félhold segélyszervezethez. Hivatalos vizsgálat azóta sem indult, az elkövetett háborús bűn mérte ismeretlen. Ha a Fallujai-i események a boszniai, srebrenicai eseményekre emlékeztetnek, amelyekről ismét beszámolnak a hírek Ratko Mladic boszniai szerb katonai parancsnok bírósági ügye kapcsán, ahol népirtással vádolják, annak jó oka van. Tanulságos lenne egy becsületes összehasonlítás, de ettől nem kell tartani: az egyik kegyetlenkedés volt, a másik – a meghatározásából adódóan – nem. Vietnamban is és Fallujah-ában is, a független elemzők hosszú távú hatásról számolnak be.

Az orvos kutatók a csecsemőhalandóság, a rák és a leukémia drámai növekedését mutatták ki, nagyobbat, mint Hiroshimában és Nagasakiban. Az urániumszennyezés a haj- és a talajmintákban messze meghaladják az összehasonlítható eseteket. A támadó országokból érkezett ritka vizsgálók egyike Dr. Kypros Nicolaides, a londoni King’s College kórház magzatkutató központjának az igazgatója. “Biztos vagyok abban, hogy az amerikaiak vettek be olyan fegyvereket, amelyek ilyen hatással járnak”, mondja Nicolaides.

Egy sokkal nagyobb nem-kegyetlenkedés utóhatásairól számolt be a múlt hónapban James Anaya US jogász professzor, az ENSZ megbízottja az őshonos népek jogai terén. Anaya nagy merészen egy tiltott területre lépett: az USA bennszülött lakossága maradékának a megdöbbentő életkörülményeit kutatta – “nyomor, rossz egészségügyi körülmények, a formális oktatás látogatásának a hiánya (és) szociális bajok olyan mértéke, amely messze felülmúlja az amerikai lakosság más csoportjaiét”, számolt be Anaya. A Kongresszus egyetlen tagja sem akart találkozni vele. A sajtóvisszhang minimális volt.

A disszidensek is sok hírben szerepeltek az utóbbi időkben, a vak polgári jogi aktivista Chen Guangcheng drámai elmenekülése után. “A nemzetközi felbolydulás,” írta Samuel Moyn a The New York Times-ban, a múlt hónapban, “felébresztette olyan korábbi disszidensek emlékét, mint Andrei D. Sakharov és Aleksandr I. Solzhenitsyn, a keleti tömb hősei egy másik korból, akik először tették a nemzetközi emberi jogokat az aktivisták csatakiáltásává világszerte és fontos témává a nyugati kormányok napirendjeiben”.

Samuel Moyn a 2010-ben megjelent “Az utolsó utópia: Emberi jogok a történelemben” (The Last Utopia: Human Rights in History) szerzője. A The New York Times könyvelemzésében, Belinda Cooper megkérdőjelezi Moyn hozzáállását az emberi jogok eszméjéhez, ahhoz ahogy bemutatja J. Carter elnök sikertelen próbálkozását hogy beemelje a külpolitika területére az emberi jogokat a Szovjetunióval kötött 1975-ös Helsinki Szerződéskor. Belinda Cooper szerint erősen kérdéses, hogy lehet-e az emberi jogok alapján egy alternatív, másmilyen történelmi elemzést felépíteni.

És ez igaz. A kérdés nagyon is nyilvánvaló. Ahogy James Peck ír a „legszebb illúzióról, az emberi jogokról”, azt a főáram aligha veszi figyelembe, noha a vonatkozó tények meglepően világosak és ismertek, legalább is a tudomány számára.

Így, a “Hidegháború Cambridge-i történetében” (Cambridge History of the Cold War) John Coatsworth felidézi, hogy 1960-tól “a szovjet összeomlásig, 1990-ig, a politikai foglyok, a megkínzottak és a kivégzett, száma Latin Amerikában jelentősen felülmúlta a Szovjetunió és a kelet európai csatlós államok áldozatainak a számát”. Igen ám, de mivel ezek nem-kegyetlenkedések, ezért ezek a bűncselekmények, amelyek lényegében az USA beavatkozások következményei, nem váltottak ki emberi jogi keresztes hadjáratokat.

Szintén Chen menekülése által ösztönözve, Bill Keller a New York Times-ban azt írja, hogy “a disszidensek hősiesek”, de “zavarhatják az amerikai diplomatákat, akiknek fontos dolga olyan országokkal együttműködni, amelyek nem osztják a mi értékeinket”. Keller bírálja Washingtont, mert az néha nem cselekszik az értékeink érdekében, amikor emberi jogi bűnöket követnek el, az érdekszférába tartozó országokban.

Nincs hiány hős disszidensekben az USA befolyási és hatalmi tartományain belül sem, de ezek éppen olyan láthatatlanok, mint a dél-amerikai áldozatok. Majd szinte véletlenül körülnézve a világban, megtaláljuk Abdulhadi al-Khawaja-t, az Emberi Jogok Bahrain-i Központjának társalapítóját, akit az Amnesty International az egyik lelkiismereti fogolyként tart nyilván és aki hosszú éhségsztrájk következtében a börtönben a halállal küzd.

És Mun Jeong-hyeon atyát, az idős koreai papot, aki súlyosan megsérült, amikor misét tartott egy USA tengerészeti bázis építése elleni tiltakozás részeként Jeju (a Béke) szigetén, amelyet most a biztonsági erők szálltak meg, először az USA által hatalomra juttatott dél-koreai kormány 1948. évi mészárlásai óta.

És Ismail Besikci török tudóst, aki újra bíróság elé áll a kurdok jogainak a védelmezéséért. Ő már az élete nagy részét börtönben töltötte ugyanezzel a váddal, az 1990-es éveket is, amikor a Clinton-kormányzat hatalmas katonai segélyekben részesítette Törökországot – akkor, amikor a török hadsereg a kor legsúlyosabb kegyetlenkedések némelyikét követte el.

De ezeknek az eseteknek egyike sem létezik – a szokványos értékrend szerint – , mint ahogy oly sok más eset sem, amelyeket felsorolni sem tudnánk.

(Ford. Szende Gy.)

http://truth-out.org/news/item/9555-noam-chomsky-somebody-elses-atrocities?tmpl=component&;print=1

Forrás: gondolkodjunkegyutt.hu

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük