Van egy globalizációnk bankárok számára, de nincs a Szíria bombái elől menekülő gyermekek számára

A globalizáció – mint látható a TTIP és a CETA egyezményből – a nagytőke védelméről szól, a köz ellen. Nem csoda, hogy a szavazók az USA-ban és Európában a populisták felé fordulnak. (The Guardian, 2016. okt. 19.)
Mennyire ráncolják a homlokukat. Mennyire dühöngenek. Hogyan fenyegetőznek. Elnökök és miniszterelnökök, politikusok, és bölcsek évtizedek óta mondják a szavazóknak, hogy csak egy irányba lehet haladni: a szabad kereskedelem felé. Erre jön a Brexit és Donald Trump, és a szörnyű gyanú, hogy a köznép ezt többé már nem veszi be. Ez az, ahogyan egy elit projekt szétesik. És az elitek nem tudják, mit tegyenek, csak tovább ismétlik, hogy a köznépnek rájuk kell hallgatnia.
Washingtonban, a múlt hónapban, alig lehetett mozdulni a figyelmeztető ujjcsóváláshoz, amint az IMF, a Világbank és a Kereskedelmi Világszervezet vezetői már figyelmeztettek is arra, hogy a szabad kereskedelem halálos veszélyben van. Ottawában, a múlt héten, Justin Trudeau kanadai miniszterelnök szemlélte az európaiak százezreit, akik tüntettek a kontinensnek az ő országával kötendő egyezménye ellen, és ezt mondta: “Ha…Európa nem képes aláírni egy progresszív kereskedelmi egyezményt egy olyan országgal, mint Kanada, nos, akkor mit gondol Európa, kivel tud majd üzletet kötni az eljövendő években?”
A főkolomposaik a sajtóban felhagytak a liberális udvariasság tettetésével a vöröslő arcú önelégültség javára. A szőrös tenyerű hordák az internacionalizmusunkra törnek! Mintha az internacionalizmus alig volna több, mint első osztályú repülőutak és derivatívák strukturálása több időzónán át. Az “Economist” a címlapjára csapja a globalizáció ellen tüntetők képét a címmel: “Miért nincs nekik igazuk”. Figyeljék meg a “nekik” szó használatát, a sietve felhúzott felvonóhíd árnyékával. Talán hamarosan ez jön: “Miért nem kaphatjuk meg a 99%-ot, amire rászolgálunk?”
Őszintén egyetértek azzal, hogy Nigel Farage és Trump groteszkek. De a „szabadkereskedők” a saját hazugságaikkal kereskednek. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a fekete fehér, még akkor is, amikor a szavazók már kifogásolták. A szemináriumi termeikben, a TV-stúdióikban és a genfi irodáikban ideológiai kézügyességüket alkalmazták, amely egyenlősíti az internacionalizmust a szabad kereskedelemmel és a globalizációt a korlátlan vállalati hatalommal. Az eredmény a dolgozók nyomorúsága Boltontól Baltimore-ig és Bangladeshig. De maradtak a hat számjegyű technokraták is, akik felügyelik a gazdasági rendszerünket, egy zombi eszmét hajtva. Mert ezzé vált a szabad kereskedelem: egy élettől és jelentéstől kilúgozott, de csere híján tovább botladozó eszmévé. Van egy globalizációnk bankárok számára, de nincs a Szíria bombái elől menekülő gyermekek számára. Biztonság a befektetőknek, de nem a dolgozóknak.
Hogy lássuk, mennyire értéktelenné vált a szabad kereskedelem fogalma, pillantsunk a Kanada és az EU közötti egyezményre, amelyről jelenleg szavaznak a parlamentek Európa-szerte. Ezt Átfogó Gazdasági és Kereskedelmi Egyezménynek (Comprehensive Economic and Trade Agreement – CETA) nevezik, és a tény, hogy egyáltalán láthatjuk, nagyrészt a dokumentumok kiszivárgásának a következménye, ami kényszerítette az Európai Bizottságot a közzétételre. Ez az után történt, hogy öt éven át titokban tárgyaltak, még a direktívákat is rejtve az érintett állampolgárok százmillióitól.
Ez nem apró műszaki munka. Feltéve, hogy időben elfogadják, a CETA Britanniára is érvényes lesz; és egyes részei hatni fognak a britek életére, még az után is, hogy ők „visszavették az irányítást“. A törvényjavaslatát „hátsó ajtóként“ dolgozták ki a TTIP-hez (Transatlantic Trade and Investment Partnership – Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség), amely ez év nyarán omlott össze közellenzés közepette mind Európában, mind az USA-ban. Mint a TTIP, a CETA is tartalmazza a befektető és az állam közti viták rendezésének a rendszerét, amely a nagytőkét felhatalmazza kormányok beperlésére, olyan nyereségekért is, amelyekre még nem tettek szert. Egy USA-beli multi cég kanadai irodával (közel mindegyik) beperelheti a briteket olyan törvények beiktatásért, amelyek miatt ők pénzt vesztenek. Ez volt a mechanizmus, amelyet a Philip Morris dohányóriás használt az ausztrál kormány perbefogásához az egyszerű csomagolás bevezetéséért. Abban az esetben a Nagy Dohány nem ért el sikert, de ez négy év drága jogi küzdelembe került.
A szabad kereskedelem régen a protekcionizmus leküzdéséről szólt, most a nagytőkét védi a köznép ellen. Ha a populisták egy bonyolult helyzetre egyszerű választ kínálnak és minden másként gondolkodót óvnak a szörnyű következményektől, úgy a „szabadkereskedők“ is populizmusban vétkesek. A CETA-val vagy a TTIP-pel ez így megy: ha ez az egyezmény átmegy, a gazdaságok nőni fognak, munkahelyek keletkeznek, és a dagály minden hajót emelni fog a szuper-jachttól a gumi dingiig. Ez nagyon is az, amit Európa főáramú politikusai – bal- és jobboldaliak egyaránt – és hivatalos személyeik mondanak a kanadai egyezményről.
A gazdaságtörténetben, ne törődjünk azzal, hogy a legnagyobb nyertesek – akár az USA az 1900-as évek elején, vagy Kína most – azok, akik sértik a szabad kereskedelem szabályait. Nem számít, hogy a CETA aktuális prognózisai szerint a hozamok viszonylag szegényesek lesznek. Nem számít, hogy a hivatkozott vizsgálatok nem fordítanak figyelmet arra, hogy ki nyer, és ki veszít, és mennyit.
Főként, hagyjuk figyelmen kívül a feltételezést, hogy az érintett gazdaságok minden egyezmény után rövid, éles megrázkódtatáson mennek át mielőtt helyreállnának. Erről mindenki hallott, aki átélte az utóbbi nyolc évet. A pénzügyi válság után, a Bank of England és a Treasury (kincstár, azaz pénzügy minisztérium) állandóan a normálishoz való visszatérést jósolták és állandóan tévedtek. Nyolc év után sem valósult meg a helyreállás. A brit dolgozók, az inflációt beszámítva, még most sem keresnek annyit, mint amennyit kerestek, amikor a Lehman Brothers összeomlott.
Egy, a CETA valószínű hatásait vizsgáló újabb írásukban, két független közgazdász, Pierre Kohler és Servaas Storm „piszkos kis titoknak“ nevezi az említett feltételezés alaptalanságát. Mint mondják, feltételezik, hogy az elbocsájtott dolgozók „gyorsan új munkahelyeket fognak találni“ – bármely iparágban, bármilyen távol a munkáltatótól. Egy autós mérnök felkerekedhet, és szoftveres mérnökké válhat. És, ha nincsenek ott tényleges munkahelyek, házhoz szállíthatnak ételeket a Deliveroo hálózatban.
A feltételezések nevetségesen mesterkéltek és a költségek, amelyek elviselését a polgároktól várják, visszataszítóak. Nem csoda, hogy az EU inkább a lehető legcsekélyebb nyilvános vitát kívánná.
Egy ENSZ-modellt használva, Kohler és Storm úgy találta, hogy a CETA előnyei mikroszkopikusak az áraihoz képest. Az egyezmény bevezetése után, legalább az első hét éven át nőni fog a munkanélküliség, esni fognak a bérek és csökkenni fognak a gazdaságok növekedési rátái. A kormányok bevételt veszítenek majd, és így fokozzák a megszorításokat.
A terhek a legkeményebben a legszegényebbekre, a leggyengébb képzettségűekre, az idősekre és a rokkantakra nehezednek. A Delft University of Technology vezető oktatója, Storm, így összegezte számomra a következményeket: “Minél gyengébb a helyzete a gazdaságban, annál erősebben fogja érezni a hatást.“ Ezek nem hátra maradt emberek és régiók: őket a saját kormányaik lökték le a vonatról. A „szabadkereskedők“ – a jobb- és a baloldalon – ilyen rendezésnek a választókra kényszerítéséért küzdenek. Csoda-e, hogy a választók alternatívákat keresnek, nem számít mennyire elítélendők, mennyire pusztítók azok?
(Ford. Szende Gy.)

Forrás: https://www.theguardian.com/commentisfree/2016/oct/19/free-trade-broken-idea-elites-deals-ceta-ttip-economic
Aditya Chakrabortty: I hate Trump and Farage. But on free trade they have a point

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük