Vaskéz bársonykesztyűben

Iron fist 2

Általánosságban elfogadott kép, hogy a diktatúrák erőszakkal fenntartott kormányok. A 20. században a totalitárius rendszerek, az olyan önkényurak, mint Sztálin, Hitler és Mao milliókat ölettek meg fura ideológiák nevében. Erős emberek, mint a zairei Mobutu Sese Seko szintén véres nyomokat hagynak.

De az utóbbi évtizedekben, egy újfajta autoriter kormányzati stílus fejlődött ki, amelyik jobban alkalmazkodik a kor globális médiájához, gazdasági egymásrautaltságához és az információs technológiákhoz. A „lágy” diktátorok koncentrálják erőiket, elfojtják az ellenzékiséget és eltüntetik a fékeket és ellensúlyokat a rendszerből, s teszik mindezt bármiféle fizikai erőszak nélkül.

Ezek az illiberális vezetők – a perui Alberto Fujimori, az orosz Vladimir Putyin, a magyar Orbán Viktor, a török Recep Tayyip Erdogan, a malaysiai Mahatir Mohamad és a venezuelai Hugo Chavez – azzal fenyegetik a világrendet, hogy azt saját képükre formálják és a szabadság, a törvény elveit – habár azokat a tökéletlen Nyugati hatalmak tartják fent – lecserélik a cinizmusra és a korrupcióra. A Nyugatnak meg kell értenie, hogyan működnek ezek a rezsimek és hogyan szálljanak velük szembe.

Néhány véres és ideológiai alapú rezsim megmaradt ugyan – mint Szíriában és Észak-Koreában –, de az egyensúly eltolódott. 1982-ben, a nem-demokratikus országokban 27%-ában voltak tömegmészárlások. 2012-re csak 6%-ban. Ugyanezen időszakban a nem választásokkal hatalomra került vezetés 31%-ról 15 százalékra esett vissza.

A változások özöne a szingapúri Lee Kuan Yew-vel kezdődhetett, aki a parlamenti intézményrendszert szigorú társadalmi kontrollal, időnként politikai letartóztatásokkal és a sajtó kordában tartásához gyakori sajtóperekkel kombinálta, de ugyanakkor vállalkozásbarát politikát is folytatott, amely üzemanyagként szolgált a csillagászati növekedéshez.

Az új autokraták gyakran ésszerű és szabályos választásokkal kerülnek hatalomra. Példának okáért Hugo Chavez 1998-ban megnyert választását a nemzetközi megfigyelők Venezuela történelmének legátláthatóbb választásának nevezték.

A nagyfokú legitimáció, sokkal költséghatékonyabb módja a dominanciának, mint a terror. Recep Tayyip Erdogan a népszerűségét például arra használta, hogy népszavazás útján megváltoztassa a török alkotmányt, és ezt keresztülvigye a török Alkotmánybíróságon.

Az új autokraták a propagandát, cenzúrát és más információs trükköket vetnek be, hogy felnagyítsák saját értéküket, és meggyőzzék a polgárokat saját fölényükről a felmerülő alternatívákkal szemben. Amorf, nyugatellenes szólamokkal házalnak: Orbán Viktor például Európa politikai korrektségét és a csökkenő versenyképességet gúnyolja, miközben várja az Európai Unióból érkező fejlesztési pénzeket.

Amikor ezen országok gazdasága jól teljesít, a vezetők különféle anyagi javakkal kooptálják a potenciális kritikusaikat. Nehezebb időkben pedig egyszerűen cenzúrázzák őket. Az új autokraták reklámszerződésekkel vesztegetik meg a médiatulajdonosokat, sajtóperekkel fenyegetik őket, és bátorítják a kormányt támogató befektetőket a kritikus publikációk és kiadványok felvásárlására.

Uralmuk alá hajtják az Internetet, különféle weboldalak blokkolásával vagy „trollok” felbérlésével, akik kormányt támogató hozzászólásokkal árasztják el a kommentoldalakat, vagy hackereket bérelnek fel, hogy tönkretegyenek ellenzéki online média oldalakat.

Az új diktatúrák zsebrevágják az ellenzéket is, demokratikus versengést szimulálva. Választások útján bizonyítják a „főnök” népszerűségét. Például Kazahsztánban Nursultan Nazarbayev elnököt 97.7%-os eredménnyel választották újra.

A reklámozási technikák, amelyeket azért találtak ki, hogy több Fordot és Pepsi Colát adjanak el, visszaköszön a politikában is. Putyin elnök például egy csúcs reklámügynökséget, a Ketchum-ot bérelte fel, hogy népszerűsítse a Kreml érdekeit nyugaton. Mások egykori nyugati vezetőket fogadnak fel tanácsadónak – például Nazarbayev Tony Blairt – pénzért, vagy alapítványaik támogatásáért.

Az új autokraták az erőszakkal csínján bánnak. Ez az újításuk kulcsa. Hitler egyszerűen likvidáltatta ellenfeleit. Mobutu riválisait nagy nyilvánosság előtt akasztatta fel, míg az ugandai Idi Amin áldozatai testét krokodilokkal falatta fel. A felelősség kinyilvánítása a stratégiájuk része: ez megrémíti a polgárokat.

Azért az új autokraták sem finnyásak – ha kell, kegyetlenül elnyomják a szeparatistákat vagy gumibotoztatják a fegyvertelen tüntetőket. De az erőszak fellebbenti a fátylat a rezsimek valódi természetéről és támogatókat biztosít az ellenzéknek. Napjaink diktátorai gondosan tagadják bűnösségüket, mikor ellenzéki aktivistákat és újságírókat gyilkolnak meg. Vegyük például a volt ukrán elnök, Leonyid Kucsma esetét. Szalagok bizonyítják, hogy ő rendelte el egy újságíró, Gregorij Gongadze elrablását, akit később holtan találtak, s ez adott lendületet a Narancsos Forradalomnak 2004-ben, amelyik Kucsma ellenfeleit segítette hatalomra.

Az erőszak nem csak költséges – szükségtelen is. Helyettük az új autoriterek végtelen bírósági eljárásokkal, kihallgatásokkal és más jogi formalitásokkal bénítják meg ellenfeleiket. Nincs szükség mártírok kreálására, ha azzal is le lehet győzni az ellenfelet, hogy elpocsékoljuk minden idejét. Putyin elnök ügynökei például számtalan bűnügyi eljárást indítottak az ellenzék vezére, Alekszej A. Navalny ellen: őt többek között egy francia kozmetikai cég elleni csalással, falopással vádolták és kihallgatták egy szarvas megölése kapcsán is.

A Nyugatnak mindenekelőtt foglalkoznia kell saját szerepével, azzal kapcsolatban, hogy ezek az autokraták képesek működni. A diktátorokért való lobbizást súlyos üzleti-etikai kihágásként kellene kezelni. A Nyugati demokráciáknak objektív, anyanyelvű hírszolgáltatást kellene biztosítania a lakosság számára, hogy ellensúlyozza a propagandát és a cenzúrát. És mivel a információ alapú diktatúrák különösen érzékenyek a modernizáció nyomására, így elkerülhetetlen a bukásuk, ezért csak türelmesnek kell lennünk.

A propagandán túl az emberek a pénztárcájukon keresztül szereznek információkat, ahogy azt az orosz mondás is tartja, választaniuk kell, kinek hisznek: „A tévének, vagy a hűtőszekrénynek?”

Fordította: Norris

Forrás: The New York Times

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük