Vérvörös csütörtök: A kiszolgáltatottak hatalma – 1.rész

pergia

Május 23, Budapest, hatalmas tömegek, felborított villamosok. Nem a neohungaristák legújabb csődülete. Kétszázezres országos szakszervezeti akció a demokráciáért. 100 éve volt a vérvörös csütörtök. Ha ma is vannak kiszolgáltatottak, miért nincsen hatalmuk?

Alig csengett le a globkrit láz, a gazdasági válság újra utcára hívta az igazságtalanságok miatt felháborodott tömegeket, és megszületett az occupy mozgalom. A szakszervezetek is reneszánszukat élik az elmúlt években világszerte. Baloldali tüntetések zajlanak New Yorktól Madridon át Athénig. Mindeközben Magyarországon sajnos kisebb zökkenőktől eltekintve, de zavartalanul épül az újfeudális önkény rendszere. Bár tavaly Magyarországon is volt néhány jelentős szakszervezeti megmozdulás (Bohócforradalom, D-Day), ám a magyar szakszervezetiség és a globalizációkritikus baloldal újjáéledése továbbra is csak remény maradt. Az Orbán-ellenes megmozdulások fontosak, ám a kiszolgáltatottak hatalmáról aligha árulkodnak. Nem volt ez mindig így. Érdemes ezért fölidézni 1912. május 23-át, a demokráciáért, az elnyomottakért és a munkavállalókért küzdő szakszervezi aktivizmus, a magyar szociáldemokrácia áttörésének napját. Ezen a napon ugyanis egy 200.000 embert megmozgató, országos akciót szerveztek a magyar szakszervezetek és a szociáldemokrata mozgalom. A tüntetés sajátossága, hogy az utcára vonuló munkásság egyszerre tüntetett a háborús készülődés, a parlamenti ellenzék gróf Tisza általi elnyomása, és az általános választójog mellett. A tiltakozó séta erőszakba torkollt, a felvonuló munkások útját a parlamentnél katonák és rendőrök zárták el, sortüzet vezényeltek, öt munkás és egy rendőr életét vesztette, több százan megsérültek.

Miért nincsenek ma Magyarországon aktivista szakszervezetek és a piac megszelídítésért és a demokrácia mélyítéséért küzdő baloldali utcai mozgalmak? Rácz Gáborral közös három részes cikk-sorozatunkban újra nekiveselkedünk a régi magyar rejtvény megfejtésének, a magyar progresszió paradoxonának, amit Haveltől kölcsönözve úgy fogalmazhatnánk meg a legrövidebben: ha vannak kiszolgáltatottak, miért nincsen hatalmuk?

Annyira súlyos, hogy reménytelen?

A munkavállalói érdekvédelem katasztrofális állapotát jól mutatja, hogy az év elején az LMP is magára maradt a kiszolgáltatottság ellen indított aláírásgyűjtésével. Nyilvánvaló, hogy az LMP is elkövetett számos alapvető hibát a kampány előkészítése és megszervezése során. A szakszervezetek részéről 30.000-50.000 aláírást reméltünk, sajnos azonban hamar rá kellett jönnünk, hogy támogatásuk inkább erkölcsi lesz. Néhány területet és ágazati szervezetet leszámítva a tehetetlenség és a tétlenség volt jellemző. Sokan nem bíztak a kezdeményezés sikerében, sokat számítottak a pártpolitikai szimpátiák is. Ezzel együtt a szakszervezetek látványos passzivitása és sikertelensége mégiscsak beszédes, s többről árulkodik, mint az aktuális kezdeményezés nehézségei.

Nem csak a népszavazás kapcsán mutatkoztak meg a problémák. A szakszervezetek legfontosabb fegyvere az érdekérvényesítésben a sztrájk. A hatékony szakszervezet ott kezdődik, hogy képes sztrájkot szervezni. Magyarország európai viszonylatban az egyik legutolsó helyen áll a sztrájkban eltöltött órák számát tekintve. Sajátos hungarikum, hogy a megszorítások, a munkavállalói jogok szétverése, vagy a bankok önkényeskedése ellen szakszervezetek aligha tüntetnek, ha mégis, akkor is gyakran politikai megrendelésre. Hazánkban a rendszerváltás után igazi sztrájk szinte csak a közszférában volt. A magánszektorban csak a hagyományos nehéziparban fordult elő néha (nemrégiben például a Dunaferr dolgozói szerveztek sztrájkot). A szolgáltató szektorban és a kereskedelemben alapvetően mindig is rosszabbak voltak a szakszervezetek pozíciói. A Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezete nemrégen demonstrációt szervezett a Metro és az Auchan áruházaknál, mivel ezeknél a cégeknél elmaradt a bérkompenzáció. E sorok írói maguk is részt vettek mindkét demonstráción, szolidaritást vállalva néhány tucat (!) tüntető dolgozóval.

Igény, márpedig az volna rá.

Az áruházakban dolgozók elviselhetetlen munkakörülményeiről legendákat zengnek az ott dolgozók. Szintén ismerjük, bőrünkön érezzük az orbáni gazdaságpolitikának a növekedés terén elért kiugró teljesítményét: legalább recesszióban listavezetők vagyunk. Ahogy arról már szintén írtunk, a munkavállalói jogok lebontásában is sikerült Európában az élre kerülni Orbán regnálása alatt. A bérmeghatározás rugalmasságának tekintetében már eddig is megelőztük még Kínát is, a világ „élbolyában” voltunk, azonban az új munka törvénykönyve a maga 90 napos munkanélküli segélyével vitathatatlanul bebetonozta hazánk pozícióját a kiszolgáltatottság nemzetközi élmezőnyében. Morzsoltunk már tengernyi könnyet amiatt is, hogy egy évnyi rombolás után sikerült a szociális jogokat teljesen szétverő, a szegényeket kriminalizáló, igazi középkori fordulatot hozó alkotmányt ráerőszakolni az emberekre. A leszakadó középosztályt, a dolgozó szegényeket és munkanélkülieket sújtó „egyszerű” törvények listázásába bele sem kezdünk. A legújabb módi pedig az, hogy a közmunkásokat a feudális Orbán-rezsim helyi döbrögijei saját földjeiken dolgoztatják rabszolga körülmények között.

Azt is jól tudjuk, hogy sem általános választójog, sem szociális jogok, mindenkire kiterjedő egészségügy, oktatás, munkanélküli ellátás, társadalombiztosítás nem lenne, ha nem küzdöttek volna évtizedeken át érte a munkavállalók. Szakszervezetek nélkül nem születik meg a jóléti állam, s ahol elhalnak a szakszervezetek, előbb utóbb velük gyengülnek a közszolgáltatások is. Tudjuk, hogy a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés nélkül szörnyűséges lenne az élet a modern kapitalizmusban. A városi munkásság embertelen életkörülményei, valamint az állampolgárság egyre szélesebb körű értelmezésére építve szakszervezetek, szociáldemokrata pártok, (szociál)liberális reformerek valamint a keresztény karitász híveinek követelésére az uralkodó osztályok kénytelenek voltak ezért a huszadik század során egyre több közszolgáltatást kínálni és a tőkét megadóztatni.

Sőt, ma már azt is tudjuk, hogy a jóléti intézkedések kifejezetten kedvezhetnek a tőkeérdekeknek (is): a jóléti politika nem a piacok ellen, hanem a piacokért folyik, azaz a szociális biztonság a tartós gazdaság fejlődés záloga is. Ezt jól mutatja, hogy azok a gazdaságok, melyekben a szakszervezetek beleszóltak a gazdaság irányításába, azok erősebben építettek a termelésre a pénzügyi spekulációval szemben. A német és skandináv típusú, a szociáldemokrácia által erősen meghatározott termelő-gazdaságok sokkal életképesebbnek és igazságosabbnak bizonyultak, mint az angolszász kaszinó-gazdaságok.

Sajnos azonban a jelenlegi magyarországi szakszervezetek alacsony mozgósító képességük miatt nem tudják hatékonyan betölteni funkciójukat. Pedig hatékony munkavállalói érdekképviselet és társadalmi párbeszéd nélkül nincs igazi demokrácia és az ország gazdasági társadalmi felemelkedése sem képzelhető el, sőt a fenntartható és élhető társadalom sem lehetséges.

Folyt. köv.

Ha nemcsak a munkavállalói jogok, hanem a gazdasági fejlődés és a demokrácia szempontjából is ilyen fontosak lennének az ütőképes munkásmozgalmak, akkor miért nincsenek mégsem? Ilyen nagy lenne a félelem? Vagy kilóra megvették őket mind? Történelmileg így alakult? Ezzel folytatjuk hamarosan.

FORRÁS: Scheirig Gábor blogja

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük