Vérvörös csütörtök: az álbaloldal átka – 2. rész

fist-get-up-stand-up

A magyar munkavállalók érdekképviselete még sosem volt olyan rossz helyzetben, mint napjainkban. Ám egyelőre sajnos úgy tűnik, hogy az álbaloldal átka fogva tartja a szakszervezetiséget. Háromrészes cikksorozatunk második részében az okokat elemezzük, miután az első részben felvázoltuk a hiányt magát.

A magyar szakszervezetiség nyomorúságának négy okát azonosítjuk. A történelmi előzmények oda vezettek, hogy a (1) „regnáló baloldal” a második világháború után felszámolta saját társadalmi bázisát. Ebben a helyzetben érte a rendszerváltás a szakszervezeteket, akik (2) képtelenek voltak megtalálni helyüket, a túlélésükért küzdöttek és küzdenek a mai napig. Nem sokat segített az sem, hogy (3) stratégiai szövetségesük, a szocialista párt éppen vagyonosodó kádereinek hatalmi játszmáival volt elfoglalva. Akinek meg a Fidesz lett a szövetségese, mára még rosszabbul járt. Végül látnunk kell azt is, hogy (4) a globalizáció folyamata nem csak az uralkodó szociáldemokrata-szocialista pártokat, hanem a szakszervezetiséget is komoly nehézségek elé állította.

Kezdjük mindjárt Kádárral.

A baloldal felszámolja saját társadalmi bázisát

A magyar szakszervezeti mozgalom a második világháború előtt élte hőskorát. A kiegyezés utáni Magyarországon létrejövő munkásegyletek a századfordulón formálódtak egységes szakszervezetekké. Az 1899-ben megalakított Szakszervezeti Tanács az első konföderáció volt, amely egyedüliként fogta egybe a különböző szakmákat képviselő szervezeteket. Ez a struktúra egészen 1944-ig fennmaradt. Tevékenységük nem csak a szakmai érdekvédelemre és a bérharcra korlátozódott, komoly szerepük volt a kor politikai küzdelmeiben is a tömegdemokrácia megteremtéséért vívott harcban.

Az 1947 után kibontakozó kommunista diktatúra azonban nem tűrhette el, hogy az aluról szerveződő és nem kis részben még mindig szociáldemokrata kötődésű szakszervezeti mozgalom fennmaradjon. Ezért aztán nem felszámolta, hanem maga alá gyűrte és rátelepedett. Az aluról szerveződő mozgalom lassan elhalt, kvázi állami adminisztrációvá vált. Ami a társadalom totális átpolitizálódása volt felülről, az a társadalom teljes depolitizálódását jelentette alulról. Ebben az időszakban még a baloldali értelmiség döntő része sem mérte föl az autonóm társadalmi bázis fontosságát, ez az a kor, amikor még Sartre is jócskán a szovjet állam pártján állt.

Jól tudjuk, hogy a kádári konszolidáció egyik építőköve épp ennek a depolitizálódásnak a továbbvitelében rejlett. Az ’56-ot követő években az emberek zöme egyéni túlélési stratégiákban kezdett gondolkodni a közösségben cselekvés helyett. Ennek társadalmi kárait a mai napig nem sikerült kihevernünk. A magyar 20. század első felében a Horthy-feudalizmus paszományos uraságai fojtották el a társadalmi önszerveződést, a második felében pedig Kádár törte el milliók gerincét az ÁVH plusz langyos virsli kombinációval.

Kádár évtizedei elég sokáig tartottak ahhoz, hogy az ’56-ban még elevenen élő munkástanácsos szakszervezeti kurázsi kivesszen a társadalomból. A szocialista társadalom hivatalos csatornái szimpla karrier-utakká silányodtak, a munkásság nevében regnálók pedig néhány kivételtől eltekintve számító technokratákká váltak. A nyolcvanas években feltörekvő „ifjú-szocialista” gárdának – Szalai Erzsébet fogalmával a késő-kádári technokráciának – az aktivista szakszervezetiséghez és a 20. század elejének baloldalához annyi köze volt, mint Kövér Lászlónak a megbékéléshez.

Generációk nőttek föl úgy, hogy május 1. a „munka ünnepe”, miközben a 100 éves vérvörös csütörtök aktivista szakszervezeti kultúrája idővel végleg kikopott. Beszédes, hogy blogbejegyzésünkön kívül mindenki Kádár születésnapjával volt elfoglalva a hónapban: a vérvörös csütörtök 100. évfordulója csendben elmúlt. Mára a „baloldal” teljesen felzabálta saját társadalmi bázisát.

A szakszervezetek esete a rendszerváltással

A rendszerváltás után a magyar szakszervezetek alapvetően megosztottá váltak mind konföderációs, mind ágazati szinten. A 90-es évek elején létrejövő 6 konföderáció sajnos sokszor pártpolitikai törésvonalak és személyi ellentétek mentén alakult ki. Ez a megosztottság jelentősen rontotta a munkásság érdekérvényesítő képességét egy olyan időszakban, amikor különösen fontos lett volna a munkavállalók érdekeinek megvédése. A politika és a nagytőke is sokszor igyekezett éket verni a szakszervezetek soraiba.

Ekkoriban volt az, amikor a szakszervezetekről szinte kizárólag az „üdülő”, a „spontán privatizáció” és a „visszabérlés” kifejezések összefüggésében hallottunk. Szinte minden családban élnek történetek a szakszervezeti vagyon elherdálásáról, arról, ahogy a szakszervezeti bizalmik, párttitkárok igyekezték saját pozíciójukat bebiztosítani a kapitalizmus új viszonyai közepette. A magyar álbaloldal tragikomédiája, hogy egyetlen karizmatikus vezetője mai napig a rendszerváltás környéki évek ügyeskedő szocialista káder-vállalkozójának mintapéldája.

A kilencvenes években megint szembejött a magyar baloldal egyik paradoxona, amely a legkönnyedebb szociáldemokrata érvelést is képes antikapitalistának nézni. Egy kézen megszámolhatók azok a szakszervezeti vezetők, akik az elmúlt 20 évben félelem nélkül ki mertek volna állni a munkavállalók jogaiért, vagy akik egyáltalán értették volna, hogy tulajdonképpen mi is lenne a feladatuk. Nem gondoljuk, hogy minden szakszervezeti vezető korrupt volna, sőt. Viszont azt látjuk, hogy foglyai egy önmagát becsapó, vízió, identitás és társadalmi gyökérzet nélküli progresszív-álbaloldali szubkultúrának.

A 6 konföderáció felett mára egyértelműen eljárt az idő. Nem csak az aktivizmus és a baloldali szakszervezeti vezetők hiánya miatt, hanem a vezetők közötti, gyakran pártpolitikai preferenciák, vagy a pőre hatalomféltés nyomán kialakult konfliktusok miatt. A szakszervezetek világszerte ott igazán ütőképesek, ahol össze tudnak fogni. Ám idehaza semmi jele annak, hogy bármilyen egyesülési folyamat elindult volna. Sőt, a mozgalom talán sohasem volt annyira megosztott, mint napjainkban.

A rendszerváltás esete az álbaloldallal

Könnyű lenne a fentiekért kizárólag a szakszervezeti vezetőségen elverni a port, azonban a vezetőket a tagság választotta meg. A mai magyar baloldal politikai kultúrájával nem összeegyeztethető az utcai politizálás vagy a konfliktusok nyílt felvállalása – így aztán a szakszervezeti tagság is olyan vezetőket kap, amilyeneket a történelem kínál. Sajnos az emberek zöme még mindig úgy gondol a szakszervezetekre, mint kvázi állami szereplőkre. Az alulról szerveződő és közösségben való érdekérvényesítésről a többségnek a mai napig az a történelmi lecke jut eszébe, hogy az felesleges, sőt, ártalmas, a sikeres kezdeményezéseket pedig biztosan valamilyen háttérdek motiválja. Márpedig a tömegek mozgolódása nélkül nem lehetséges a mozgalom megújítása és a munkavállalók érdekeinek képviselete.

A magyar szakszervezetiségnek a kegyelemdöfést az jelentette, hogy a globális újkapitalizmus környezetében a rendszerváltáskor nyertes pozícióban lévő késő-kádári technokratáktól nem tudtak érdemben elválni. Bár az MSZP vezetősége sokszor összefonódott egyes szakszervezeti konföderációk vezetésével, a szocialista kormányok rendre fogadtak el munkavállaló-ellenes törvényeket, piaci fundamentalista gazdaságpolitikájuk ellen a szakszervezetek pedig vagy nem tudtak vagy nem akartak tiltakozni. Az MSZP és a szakszervezetek így sajnos a bérből és fizetésből élők tömegeit lökték el maguktól, a kialakuló újkapitalizmus kritikáját pedig teljes egészében átengedték a jobboldalnak, akik ezt összekeverték a modernitást egészében tagadó, esélymegvonó, az egyenlő méltóság elvét kukába hajító jobboldali hagyományokkal. Azok a szakszervezetek, melyeknek a Fidesz lett a szövetségese, mára még rosszabbul jártak.

Az álbaloldal esete a globalizációval

A globalizáció során a tőke mozgástere a munkával szemben jelentősen megnőtt, a foglalkoztatás szerkezete pedig megváltozott. A klasszikus ipari üzemek helyett ma már a szolgáltató és a KKV szektorban van a munkahelyek nagy része, ahol mindig is nehezebb volt a szervezkedés. Az atipikus foglalkoztatási formák elterjedése szintén komoly fejtörést jelent a szakszervezetek számára világszerte. Az új viszonyok tehát nemzetközi szinten is új nehézségek elé állítják a szakszervezeteket.

Eleinte úgy tűnt, hogy a nyugatos progresszióra történő folyamatos hivatkozás, valamint a fasiszta-veszély rémképének felmutatása tartósan felszínen tarthatja a baloldalt, elfeledteti a néppel azt, hogy a globalizáció nyerteseinek politikai tábora katasztrofális kormányzatokat tudhat maga mögött, mind gazdasági, mind társadalmi értelemben. 2010-re azonban kiderült, hogy ez az álbaloldali stratégia megbukott. Ebben az időszakban vállalta fel el egyre több szakszervezet, hogy elhagyja az akol melegét – ez az útkeresés azonban még nagyon az elején tart. A Szolidaritás létrejöttével egy időre úgy tűnt, hogy az aktivista szakszervezetiség vagy baloldaliság is elkezd gyökeret verni, bár ehhez arra van szükség, hogy a Szolidaritás találjon az Orbán-ellenességen túlmutató identitást magának, mely számot vet a globális kapitalizmus problémáival. Egyelőre sajnos úgy tűnik, hogy az álbaloldal átka fogva tartja a magyar szakszervezetiséget.

***

Ilyen történelmi előzményekkel, ilyen gazdasági környezetben van rá egyáltalán bármilyen esély, hogy a munkavállalók érdekeit tökös és ütős baloldali szakszervezetek képviseljék? Vagy ez a szerep végleg kicsúszott kezükből? Merre lehet az előre? Ezzel foglalkozunk cikksorozatunk befejező, harmadik részében, egy hét múlva, csütörtökön.

FORRÁS: Scheiring Gábor Blog

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük