Vészjósló parancsuralmi károgás

Orbán idei évértékelőjének első felét mintha Freud doktor kanapéjáról mondta volna el. Erős kezdés Esterházy-idézettel, mindjárt a héten másodszor akasztást emlegetve. Aztán türelmetlen nemzedékváltó tömegek vizionálása, és rengeteg utalás a – sajnos nemcsak – felette eljáró időre.

Meg ez a csodás új kronológiai mértékegység miszerint a 21. évszázad keddjébe léptünk (jó hír, hogy ezek szerint 2085-től 15 évig permanensen zárva fognak tartani a boltok). Átérződik szavain a türelmetlen toporgás és a biológia kegyetlen törvényei elleni konok lázadás. Úgy látszik, szegénynek most már a mulandóság egyre pimaszabb előjeleivel is hadakoznia kell. Mintha azt rikoltozná fejhangján, hogy nem érünk rá a lacafacás konszolidációra, emberek, hiába tettük rendbe az egészségügyet (ilyenkor elképzelem, hogy úgy képzeli el, hogy a mosdóba ürítettük ketteske ágytálát és laza pöccintéssel visszacsűrtük a csajkája mellé) és tereltük végső megoldás felé az iskolakérdést (ilyenkor meg jól megfizetett falfehér arcú tanárok aggódnak a fogyó taneszköz mián, de sebaj, megjövünk és billencsről egy teherautónyi krétaport zúdítunk a fejükre), amikor évtizedekbe’ is alig mérhető történelemformálás után már jelentkezik az a fránya memóriazavar és inkontinencia. Ilyenkor kell jó fogást találni gyorsan a Jóistenke palástján, ahogy az ügyes Bismarck és De Gaulle csinálta – elvégre úgy hasonlít a kormányzásunk ezekére, mint két nokedli.

Azt hiszem lassacskán új műfaji megjelölést érdemelnének ezek a korszakosnak szánt – aztán szerencsére néhány hét alatt lejáró szavatosságú – porondokról előadott erőfitogtató homíliák. Természetesen nem azért, mert Orbán előtt ne lett volna példa vészjósló parancsuralmi károgásra, hanem mert az idei beszédben az obligát magabiztosságon túl megjelent egy bizonytalan önreflektív szál.

A késő-brezsnyevi pártkongresszusi záróbeszédekből hallani ki hasonlót, mert a régi rendszer akkoriban kezdett folyamodni a kényszerű önkritikus apológiák legyártásához, mikor nem lehetett ártatlan arccal ellenséges intervenciós támadásra, ügynökök diverziós aknamunkájára, meg más hasonló objektív körülményekre fogni a hiánygazdaság bosszantó tüneteit és az életszínvonal lassú csökkenését.

A dolog nagyjából úgy írható le, hogy bár minden rendben van, szépen ki van veresre pingálva és le van dukkózva a Mű, jól haladunk, elvtársak, viszont – persze nem akarjuk az ördögöt a falra festeni – tagadhatatlanul maradtak még problémák, sőt, az igazat megvallva, szembeszökő hajszálrepedések tarkítják imitt-amott a homlokzatot, amit vagy lekicsinylünk mint nevetséges problémát (ld. a híres kádári népre kacsintást), vagy megpróbálunk partikuláris természeti adottságnak letudni („a szocializmus jelen fejlettségi fokán, lehetetlen az anyagbeszerzést a lakosság rohamos lakásigényeihez igazítani; ellenben nézzük a dolog jó oldalát, elvtársak: van még min dolgoznunk”), amely majd a fejlődés egy újabb stádiumában úgy is eltűnik, vagy éppenséggel teljes pompájában teljesedik ki.

Jókor jött elő a gerontokratikus kiszólásával a miniszterelnök, mert a szokásos évértékelő sablonjai is késő-brezsnyevi stádiumba értek. Például amikor az ellenség-megbélyegző szakaszhoz ért a sorvezetője, el is akadt, belátva, hogy elcsépelt lenne még egyszer a kommunisták visszatérésével riogatni. Istenem, pedig ahhoz képest, hogy mennyi ideje halott Kádár és Rákosi, elég szépen sikerült 25 éven keresztül egy fiktív hullazsinat keretében újra és újra elítélni őket. Hát ennek, úgy tűnik, egyelőre vége.

A Brezsnyev-éra másik gondja a rendszer önnön célkitűzéseinek történelmi perspektíváival volt. Nicsak, milyen ismerős probléma. Szegény Orbán bele is bonyolódott mindenféle méricskélésbe, meg jól hangzó parabolával Kolumbuszról, aki az óceán közepén nem tudhatta, hogy mennyi van hátra Amerikáig (amikor nem is azt kereste). Egy pártfőtitkártól nehezen volt elvárható, hogy pontos dátummal szolgáljon a kommunizmus dicsőséges beköszönésére, főleg ha a kérdés éle arra is irányult kimondatlanul, hogy meddig kell ebben a félkész, ostoba és igazságtalanan szocializmusban lébecolni. Az viszont meglepő, hogy a polgári Magyarország megszületésére vonatkozóan hasonló komcsi ködösítést kapjon a megburzsoásodni vágyó alattvaló, pláne akkor, ha ehhez nem társul semmiféle merészen felrajzolt utópisztikus osztálynélküli társadalom ködképe, hanem mindössze annyi, hogy nagyjából úgy éljünk, ahogy az osztrákok.

Persze a történelmi korszakolások és a hozzá kapcsolt látomásirodalom külön erőssége a hatalombeszéd pódiumi adomáinak: ötven év dualizmus – akkor bezzeg beütött a siker; húsz év horthyzmus – na azzal óvattal; aztán megint majd’ félévszázados „kommunizmus” – áh, az szóra se érdemes. És most tessék, itt állunk kukacnyi dicső jelenünk 26 életévével, ami kevés a sikerhez, de már ’ráncba szedtünk’ mégis mindent, ugyanakkor még van némi gond azzal a fránya versenyképességgel. Ja meg itten van ez a Budapest, aztat is kéne ’üzemeltetni’, hogy a fene vigye el. És kiderül, hogy iparunk és – ’büszkeségünk’ –, a legendás magyar mezőgazdaság sem muzsikál jól. Tulajdonképpeni eredményeink abban a félórásra tágított félmondatban összegezhetők, hogy nem engedtünk be migránsokat (akik persze a legszomorúbbak akkor lennének, ha ide kéne telepedniük).

Akkor most győztünk? Örüljünk, Viktor?

Mikor jön el az a drága csillogó-villogó korszak, amivel legalább te elégedett leszel? Légyszi, jöjjön, mert hátha onnantól több csurran-cseppen le a terülj-terülj asztalodról. Vagy pont ellenkezőleg? Az a gond, hogy némi morzsa lepottyan? Hogy nem tökéletesek a rendszer lezáró reteszei? Ajjaj!

Nehéz kérdések ezek.

Nagy Ferenc

Forrás: Facebook

Szájhősök tere. Olyan gondolatmorzsák a netről, amik nem feltétlen tükrözik a szerkesztőség álláspontját, de mindenképpen érdemes tudni róluk.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük