Vigyázat, háborúellenességet ellenző baloldal!

bekejel

A 90-es évek, de különösen az 1999-es koszovói háború óta a nyugati és a NATO-erők beavatkozásait ellenzők szembetalálkoznak egy olyan áramlattal, amit a háborúellenességet ellenző baloldalnak (beleértve a szélsőbaloldalt is) lehetne nevezni. Európában, és különösen Franciaországban ezt a háborúellenességet ellenző baloldalt a szociáldemokrácia főárama, a zöld pártok és a radikális baloldal többsége alkotják. A háborúellenességet ellenző baloldal nem támogatja nyíltan a nyugati katonai beavatkozásokat, sőt időről-időre kritizálja is (de általában taktikájuk és feltételezett indítékaik kapcsán, mondván, a Nyugat ügyetlenül szolgál igazságos ügyet, vagy pedig az olajért vagy más geostratégiai szándékból cselekszik). De a legnagyobb energiát arra fordítják, hogy figyelmeztetéseket fogalmazzanak meg a baloldal azon részének veszélyes elhajlása ellen, amelyik szilárdan kitart az ilyen intervenciók ellenzésében. Felhívásaikban „a saját népüket ölő diktátorok” „áldozatai” melletti szolidaritásra hívnak fel, és arra, hogy ne üljünk fel a spontán antiimperialista, Amerika-ellenes, anticionista érveknek, s főként nehogy a szélsőjobboldallal azonos nézetre kerüljünk. Az 1999-es koszovói albánok után most az afgán nőket, az iraki kurdokat és legújabban pedig a líbiai és a szíriai népet kellene „nekünk” megvédenünk.

Nem tagadhatjuk, hogy a háborúellenességet ellenző baloldal meglehetősen hatékonynak bizonyul. Az iraki háború, amit a közvéleménynek úgy adtak el, mint egy képzeletbeli fenyegetés elleni harcot, valóban kiváltott egy röpke ellenkezést, de a baloldalon nagyon csekély volt az ellenzéke az olyan „humanitáriusnak” beállított beavatkozásoknak, mint Jugoszlávia bombázása Koszovó elszakítása érdekében, Líbia bombázása Kadhafitól megszabadítás érdekében, vagy a jelenlegi szíriai beavatkozás. Az imperializmus feltámadása miatti bármely ellenkezés vagy a síkraszállás az ilyen konfliktusok békés kezelése érdekében, egyszerűen félre lett söpörve az önvédelem jogának (R2P, azaz right or responsibility to protect) emlegetésével, vagy a veszélyeztetett népek iránti segítség ürügyén.

A háborúellenességet ellenző baloldal homályban hagyja, hogy kik is vagyunk „mi”, akiknek beavatkozniuk kellene és kiket is kellene megvédenünk. Ugyanazt a kérdést kellene kérdezni a nyugati baloldaltól, a társadalmi mozgalmaktól vagy az emberjogi szervezetektől, amit Sztálin kérdezett a Vatikántól: „Hány hadosztályuk is van önöknek?” Valamennyi konfliktus, amibe „mi” avatkozunk be, fegyveres konfliktus. A beavatkozás katonai beavatkozást jelent, és ehhez megfelelő katonai eszközök is kellenek. Teljesen nyilvánvaló, hogy a nyugati baloldalnak nincsenek meg ezek az eszközök. Az európai hadseregeket szólíthatja fel, hogy az USA helyett avatkozzanak be, de az Egyesült Államok erős támogatása nélkül ilyenre még soha nem került sor. Úgyhogy a
háborúellenességet ellenző baloldal valós üzenete a következő: „Ó, amerikaiak, ne háborúzzatok, inkább szeretkezzetek!” Mivel az amerikaiaknak az afganisztáni és az iraki kudarcuk után nem fűlik a foguk a szárazföldi csapatok küldéséhez, az üzenet méginkább csak arra futja, hogy megkérje az USA légierejét, menjen már be bombázni azokat az országokat, ahol emberi jogsértésekről számolnak be.

Természetesen mindenki szabadon állíthatja, hogy az emberi jogokat ezentúl az USA kormányának jóakaratára, bombázóira, rakétáira és pilóta nélküli gépeire bízza. De fontos felismernünk, hogy ez konkrétan „szolidaritási” és „támogatási” felhívást jelent a fegyveres harcokban részt vevő lázadók és szakadárok mellett. Ezeknek a mozgalmaknak nincs szükségük „szolidaritási demonstrációkon” elhangzó jelszavakra sem Brüsszelben, sem Párizsban, s nem is ezt kérik. Nehézfegyverekre van szükségük és szeretnék az ellenfeleik bombázását látni.

A háborúellenességet ellenző baloldal – ha tisztességesen akarna eljérni – akkor őszintén kellene vállalnia a választását és nyíltan kellene az USA-t felhívnia, hogy bombázzon mindazon helyeken, ahol az emberi jogok megsértése történik; ám ez esetben a következményeket is vállalnia kellene. Valójában az a politikai és katonai osztály, amelynek meg kellene védenie a „diktátoraiktól mészárolt” népeket ugyanaz, amelyik Vietnamban háborúzott, amelyik szankciókat léptetett életbe, majd háborút kezdett Irak ellen, amelyik önkényes szankciókat vezet be Kuba, Irán és más nekik nem tetsző ország ellen, amelyik erőteljes és megkérdőjelezhetetlen támogatást nyújt Izraelnek, amelyik minden eszközt magragad – beleértve a puccsokat is – , hogy szembeszálljon a latin-amerikai társadalmi reformokkal Allende-n (Chile 1973), Goularton (Brazília 1964) és másokon keresztül Arbenztől (Guatemala 1954) 1 Chavezig, és amelyik szégyentelenül zsákmányolja ki a munkásokat és az erőforrásokat világszerte. Meglehetősen idealistának kell lenni ahhoz, hogy ebben a politikai és katonai osztályban az „áldozatok” megmentőit lássuk. De pont ez az, amit a háborúellenességet ellenző baloldal állít, mivel a jelenlegi világhelyzetben nincsen más katonai erő, amelyiket akarata végrehajthatására kérhetne.

Természetesen az Egyesült Államok kormánya alig lehet tudatában a háborúellenességet ellenző baloldal létezésének. Az Egyesült Államok saját stratégiai, politikai és gazdasági érdekei, valamint saját lehetőségei alapján dönt háborúiról. És ha egyszer belekezd a háborúba, akkor mindenáron meg is akarja nyerni. Semmi értelme ezért arra kérni, hogy csak jó szándékú beavatkozásokat hajtson végre valódi gonosztevők ellen, szelíd módszereket alkalmazva, civilek és ártatlan jelenlévők megkímélésével.

Például azok, akik az „afgán nők” megvédésére szólítanak így fel, ténylegesen arra kérik az Egyesült Államokat, hogy avatkozzon be és más mellett, bombázza az afgán polgári lakosságot, s indítson pilótanélküli gépeket  pakisztán ellen. Semmi értelme úgy kérni védelmet, hogy ne bombázzanak, mivel a hadseregek működését ágyúzás és bombázás jellemzi.2

A háborúellenességet ellenző baloldal kedvenc témája, hogy azok, akik elvetik a beavatkozást, valójában a „diktátort támogatják”, értve ezen a célzott ország vezetőjét. A probléma az, hogy minden háborút tömeges propagandával támasztanak alá, ami az ellenfelet démonizálja, különösen annak vezetőjét. Ez ellen a propaganda ellen úgy lehet hatékonyan fellépni, ha feltárjuk az ellenfél bűneit és összevetjük azzal az oldallal, amelyiket védeni akarunk. Ez a feladat fontos, de veszélyes is, mivel a legkisebb hibát vég nélkül felhasználhatják ellenünk, miközben a háború melletti propaganda érveit gyorsan elfelejtik.

Az országok és évszámok megjelölései a fordító kiegészítései. A legutóbbi chicagoi NATO-csúcson az Amnesty International poszter-kampányt kezdett felszólítva a NATO-t, hogy „haladjon tovább” az afgán nők érdekében, meg nem magyarázva, sőt kérdésként fel sem téve, hogy egy katonai szervezet hogyan is tudna egy ilyen célt elérni?

Már az I. Világháború idején azzal vádolták Bertrand Russellt és a brit pacifistákat, hogy „az ellenfelet támogatják”. De amikor ők elítélték a szövetségesek propagandáját, ezt nem a német császár iránti szeretetből, hanem a béke érdekében tették. A háborúellenességet ellenző baloldal szereti a következetes pacifisták „kettős mércéjét” elítélni, akik a saját oldal bűneit élesebben kritizálják, mint azokat, amiket az aktuális ellenfélnek (Milosevicnek, Kadhafinak, Assadnak stb.) tulajdonítanak. De ez a „kettős mérce” csupán a szándékos és jogos választást jelenti, szembeszállást a saját médiánk és az itteni, nyugati politikai vezetőink háborús propagandájával, ami a támadott ellenfél folyamatos démonizálásán és az őket támadók idealizálásán alapul.

A háborúellenességet ellenző baloldal nem befolyásolja az amerikai politikát, de ez nem jelenti azt, hogy nincs hatása sem. Csalárd retorikája segít semlegesíteni a béke- vagy háborúellenes mozgalmakat. Egyetlen európai országnak sem teszi lehetővé, hogy olyan független pozíciót foglaljon el, mint amilyet Franciaország De Gaulle, vagy akár Chirac alatt elfoglalt, vagy amilyet Svédország Olaf Palme alatt. Ma az ilyen álláspontot a háborúellenességet ellenző baloldal állandóan támadná, és az európai média mint „diktátorokat támogatóként”, egy újabb „München”-ként, vagy „a közömbösség bűneként” visszhangozná.

A háborúellenességet ellenző baloldalnak sikerült elérnie az európaiak szuverenitásának elvesztését az Egyesült Államokkal szemben és bármilyen háborút és imperializmust érintő független baloldali álláspont eltüntetését. Ez az európai baloldal nagyobbik részét a latin-amerikai baloldaléval teljes ellentmondásban levő álláspont  elfogadásához vezette és olyan országokat tekint ellenfélnek, mint Kína és Oroszország, amelyek teljes joggal védelmezik a nemzetközi jogot.

Amikor a média arról ad hírt, hogy tömegmészárlás fenyeget, azt halljuk, hogy „sürgősen” cselekvésre van szükség a feltételezett jövendő áldozatok megmentésére, és nincs idő a tényekről bizonyosságot szerezni. Ez igaz lehet, ha a saját szomszédságunkban ég egy ház, de más országokat illetően a sietség figyelmen kívül hagyja az információ manipulálását, a puszta hibákat és a külföldi hírszolgáltatást uraló zavarokat. Bármilyen is legyen a külföldi politikai válság, az azonnali „tennünk kell valamit” reflex elsöpri a baloldal komoly megfontolásait, hogy mit is lehetne tenni a katonai beavatkozás helyett? Milyen független vizsgálat lehetséges, hogy megérthessük a konfliktus okait és a potenciális megoldásokat? Mi lehet a diplomácia szerepe? A szeplőtlen lázadok képe – ami olyannyira kedves a baloldalnak a múltbéli konfliktusokból, különösen a Spanyol Polgárháborúból – a megfontolást blokkolja. Blokkolja a nyugati baloldal számára oly kedves legendáknak szárnyat adó 1930-as évektől teljesen eltérő mai világ erőviszonyainak és a fegyveres felkelések okainak a realista mérlegelését.

Ami szintúgy figyelemre méltó: a háborúellenességet ellenző baloldal nagyobbik része a múltbeli forradalmakat is elítéli, mivel azok Sztálinhoz, Maohoz, Pol Pothoz stb. vezettek. De most, hogy a forradalmárok a Nyugat által támogatott iszlamisták, el kell higgyük, hogy minden jóra fog fordulni? Mintha nem „a múlt tanulsága” lenne, hogy az erőszakos forradalmak nem szükségszerűen a legjobbak, vagy nem az egyedül lehetséges megoldások a társadalmi változások elérése érdekében.

A jelenlegi háborúellenességet ellenző baloldal képviselte politikával szembeni alternatíva 180 fokos fordulatot igényel. Ahelyett, hogy egyre több és több beavatkozást sürgessünk, követelnünk kell, hogy kormányaink szigorúan tartsák be a nemzetközi jogot, ne avatkozzanak más államok belügyeibe és részesítsék az együttműködést előnyben a konfrontációval szemben. A be nem avatkozás nem csak katonai be nem avatkozást jelent, hanem diplomáciai és gazdasági cselekvést, az egyoldalú szankciók mellőzését, fenyegetés nélküli tárgyalásokat, és valamennyi állam egyenlő elbírálását.
Ahelyett, hogy az emberi jogok megsértése miatt állandóan „elítéljük” az olyan államok vezetőit, mint Oroszország, Kína, Irán, Kuba – ahogyan a háborúellenességet ellenző baloldal előszeretettel teszi – figyeljünk oda mondandójukra, folytassunk dialógust velük, és segítsünk honfitársainknak megérteni a világ különböző gondolkodásmódjait, beleértve a más országok részéről a mi dolgainkat érő kritikát is. Az ilyen kölcsönös megértés tudja csak hosszú távon a leginkább előmozdítani mindenhol az emberi jogokat.

Ez nem hoz azonnali megoldást az emberi jogok megsértésére vagy a politikai konfliktusokra az olyan országokban, mint Líbia vagy Szíria. De mi tudna? A beavatkozás növeli a feszültséget és a világ militarizálását. Az olyan országok, amelyek érintettnek érzik magukat az ilyen politikával szemben – és ezek számosak –, úgy védik magukat, ahogyan csak tudják. A démonizáló kampányok megakadályozzák a népek közötti békés viszonyokat, a polgárok közötti kulturális cserét és közvetetten éppen azoknak a liberális eszméknek a virágzását, amit a beavatkozás bajnokai terjeszteni akarnak. Amint a háborúellenességet ellenző baloldal felhagyott az alternatív
programmal, tulajdonképpen feladta, hogy a legcsekélyebb befolyást is gyakorolja a világ ügyeiben. Nem „segít az áldozatoknak”, ahogyan azt hirdeti. Azon kívül, hogy az imperializmussal szemben lerombol minden ellenállást, tulajdonképpen semmit sem tesz. Akik valójában cselekszenek is, azok csupán az egymást követő USA kormányzatok. Számítani rájuk a világ népei jól-létéről való gondoskodásban teljes reménytelenséget jelent. Ez a reménytelenség jellemezte a baloldal többségét a „kommunizmus bukására” reagálásukban, amikor keblükre ölelték a kommunistákkal szöges ellentétben álló politikát, különösen a nemzetközi síkon, mikoris az imperialista ellenesség és a nemzeti önrendelkezés védelme egyre inkább a „sztálinizmus maradékaként” démonizálódott.

Mind a beavatkozások pártolása, mind az európai építmény – jobboldali politika. Az egyik az amerikai  világhegemóniára törekvéshez kapcsolódik, a másik a neoliberális gazdaságpolitikát és a szociális védelem lerombolását támogatja. Paradox módon mindkettőt a „baloldali” eszmék igazolják: az emberi jogok, az internacionalizmus, a rasszista-ellenesség és a nacionalizmus-ellenesség. Mindkét esetben a szovjet blokk összeomlása után utat tévesztett baloldal a „nagyvonalú humanitárius” diskurzusba mentőővként kapaszkodik, ami teljes egészében nélkülözi a világ erőviszonyainak realista elemzését. Ilyen baloldal mellett a jobboldalnak nincs is szüksége saját ideológiára, megteszi azt az emberi jogok védelme.

Azonban ma mindkét politika, mind a beavatkozások pártolása, mind az európai építmény zsákutcába érkezett. Az USA-imperializmus mind gazdasági, mind diplomáciai téren óriási nehézségekkel néz szembe. Beavatkozási politikája a világ nagy részét egyesítette az Egyesült Államok ellen. S alig valaki hisz ma már egy „másik” Európában, egy szociális Európában, és a valóságosan létező (egyedül lehetséges) EU nem vált ki lelkesedést a dolgozó emberekből. Természetesen ezekből a hibákból egyedül a jobboldal és a szélsőjobb húz hasznot, mivelhogy a baloldal nagyobbik része felhagyott a béke, a nemzetközi jog és a nemzeti önrendelkezés, mint a demokrácia alapjának a védelmével.

JEAN BRICMONT a louvain-i egyetem (Université catholique de Louvain) fizika professzora.
Szakterületén kívül társadalomkritikai munkássága alapján ismert. Szerzője az Impérialisme

humanitaire könyvnek. Magyarul Alan Sokal-lal közösen megjelent könyve: Intellektuális
imposztorok.

Forrás: http://www.counterpunch.org/2012/12/04/beware-the-anti-anti-war-left/ és http://
www.voltairenet.org/article176895.html

Fordította: Kleinheincz Ferenc

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük