Villanykörte-összeesküvés

lightbulb

Gondolom, mindenki járt már úgy, hogy valahol a lakásban felkapcsolta a villanyt s miután kattant a kapcsoló, az izzó felfénylett, majd egy pattanás kíséretében elsötétült. Kiégett. Ilyenkor bosszankodunk, és ha van tartalék, kicseréljük, de ha nincs, vásárolunk egyet. Egy-egy villanykörte kibír fél évet, jó esetben egy évet is. Mit gondolnak a kedves olvasók, a világ leghosszabb ideje működő villanykörtéje, a kaliforniai Livermore-ban mióta ég? Öt éve? Tíz éve? Eláruljuk: idén lesz 110 esztendeje, hogy működik. Miért? Mert még a „tervezett elavulás” nevű világpusztító kapitalista rablás előtt tervezték és gyártották.

Mi is ez a tervezett elavulás? A szóösszetétel magáért beszél, azaz valahol, valakik úgy terveznek meg egy gépet vagy technológiát, hogy lehetőleg bizonyos időn belül elromoljon. Ez – ha jobban belegondolunk – a józan ész ellen való, hiszen azt képzelhetnénk, hogy annál értékesebb és kívánatosabb egy-egy termék, minél megbízhatóbb és minél tovább használható. Igen, de nem a kapitalizmusban! A kapitalizmus ugyanis a folyamatos és minél gyorsabban pörgő fogyasztáson alapul, amelyet a tömeggyártással tudnak kielégíteni. Ha egy szerkezet megbízható, hosszú az élettartama, ez hátráltatja a profitszerzést. A kapitalistáknak tehát érdekük, hogy a berendezések bizonyos idő előtt tönkremenjenek, ráadásul úgy, hogy a javításuk vagy lehetetlen legyen, vagy mesterségesen olyan drága, hogy jobban megérje újat venni, mint megjavítani a régit. Bizonyára mindenki járt már így főleg elektronikai és híradástechnikai berendezésekkel.

De miért is összeesküvés? Az összeesküvés-elméletek általában annyira fondorlatosak, annyira hihetetlenek, hogy az emberek el szokták őket utasítani, és pontosan ebben rejlik az összeesküvések ereje. Még azoké is, amelyek kitudódnak, mint a jelen írás alapját adó „villanykörte-összeesküvés”.

A történet a múlt század húszas éveire nyúlik vissza. (Fontos dátum, hiszen bizonyos körök a nemzetközi bankrendszer felett 1913-ban vették át az uralmat. – A szerk.) Ekkoriban kezdték el csökkenteni a termékek élettartamát, hogy ezzel is növeljék a fogyasztói igényeket. 1924-ben Genfben az akkori villanykörtegyártók megalapították az első világméretű ipari kartellt, amelynek célja volt, hogy irányításuk alatt tartsák az egész világ izzófogyasztását. Az 1800-as évek végén, amikor az elektromos világítás nagyobb méretekben kezdett terjedni, a mérnökök azon dolgoztak, hogy minél megbízhatóbb, minél hosszabb élettartamú világítótesteket gyártsanak. Már Thomas Alva Edison kezdetlegesnek számító villanykörtéi is elérték az 1500 órás élettartamot, de a húszas évekre ez már 2500 garantált élettartamóránál járt. A kartell neve Phoebus, tagjai voltak többek között a holland Philips, a német Osram és a francia Companige des Lamps.

A cégek titokban megállapodtak, hogy az évek alatt „lebutítják” a lámpáikat, és élettartamukat ezer órában maximalizálják, hogy a fogyasztókat rákényszerítsék a sűrűbb cserére. Amelyik cég villanykörtéinek élettartama ezt meghaladta, büntetéseket fizetett a többieknek. A történész kutatók mind a kartell létezésére, mind a kiszabott büntetések kifizetésére utaló írásos dokumentumokra bukkantak a cégek belső anyagaiban. 1940-re a kartell elérte célját, és a világon mindenütt csak ezer óráig garantált izzókat forgalmaztak. Annak ellenére, hogy a kísérletező kedvű mérnökök már olyan technológia birtokában voltak, amelyekkel akár százezer órát is kibíró világítótesteket is készíthettek volna. De ebben nem volt üzlet, így az ilyen technológia sosem kerülhetett szélesebb nyilvánosságra, pláne sorozatgyártásra.centennial light

Ez a kartell hivatalosan sosem létezett, bár a nyomai mindenütt fellelhetők, és a legszomorúbb, hogy sokszoros névváltoztatás után – de változatlan célokkal és tartalommal – ez az összefogás még ma is létezik. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa.

A harmincas években nyilvánvalóan még nem volt szempont a környezeti fenntarthatóság. Azt gondolhatták, hogy a Föld erőforrásai végtelenek és a tervezett elavulás is bármeddig fenntartható, ha az közben mozgásban tartja a kapitalista gazdaságot. Ennek okán több más iparágban is hasonló folyamatok zajlottak le. A tervezett elavulás gyakorlatilag egyidős a tömeggyártás elterjedésével. Az új gépekkel sokkal gyorsabban és olcsóbban lehetett előállítani különféle termékeket, ám a jó minőségű és tartós termékek esetén a fogyasztók nem voltak képesek lépést tartani a kínálattal, ezért a folyamat csak akkor működött, ha a termék csak bizonyos ideig volt használható. Már 1928-ban papírra vetették, hogy: „Az a termék, amelyek nem hajlandó felmondani a szolgálatot, üzleti szempontból kész tragédia.”

Ez a cinikus szemlélet jellemezte az egész XX. századot, ám mára elértünk azt a pontot, amikor egyre többen jönnek rá, hogy a „fenntartható fejlődés” ilyen ütem mellett már nem sokáig tartható fenn. A kapitalista rendszer által eszelősen ránk erőltetett fogyasztás miatt olyan negatív hatások érték a környezetünket, amelynek hatásait már egyre többen egyre erősebben érezzük, és a visszafordíthatóságuk végóráiban járunk.

A legérdekesebb az egészben, hogy ha nem kapitalista logikai mentén gondolkodnánk és szerveznénk a gazdaságot és az életünket, erre nem volna szükség. Az egykori „vasfüggöny mögötti” országokban éppen az ellenkezőjét tették – kényszerből, hiszen ott sok esetben különféle hiányokkal kellett számolni. Az ottani tervezőmérnökök a minél megbízhatóbb és minél tovább tartó megoldások hívei voltak. Például a keletnémet hűtőszekrénygyártók esetében az elvárt működési idő 25 év volt, és ezt az időt, nemcsak elérték, de sok esetben jelentősen meg is haladták a berendezéseik. De ha már a villanykörtékkel kezdtük: a nyolcvanas években egy keletnémet világítástechnikai gyár extrém hosszú élettartamú izzóval készült egy nemzetközi kiállításra. Az „eredmény” csúfos kudarc, és a technológia eltűnt a süllyesztőben.

Szerencsére azonban az internet korában egyre többen jönnek rá, hogy tulajdonképpen becsapják őket, és egyre többen lépnek fel a gyártók ellen. Legutóbb az iPodot gyártó Apple amerikai cég ellen alakult pertársaság, amelyik némi sikert is elért a vállalatóriással szemben. Még nem áttörőt és mindent megrengetőt, de precedenst adott a jövőre.

A tervezett elavulás másik nagy környezetkárosító oldala az eldobott, használhatatlanná vált készülékek által felhalmozott hulladék és ennek kezelése, illetve nem kezelése. Az ilyen elektronikai hulladék ugyanis tele van veszélyesnek minősített, a környezetet kimagaslóan károsító anyaggal. A gyártók nem fektetnek energiát és pénzt az ártalmatlanításba, hanem inkább felpakolják az egészet és különféle – leginkább afrikai – fejlődő országokban egyszerűen leborítják. Ezzel a fejlett Nyugat által megtermelt szemetet olyan emberek orra alá helyezik, akik annak megtermelésében soha nem vettek részt és a berendezések működésének előnyeiből soha nem részesültek. Szerencsére ottani érdekvédők is megkezdték a munkát, amellyel hatékonyan felléphetnek a jelenség ellen.

Összefoglalva: lassan fel kell ismernünk, hogy ez így nem mehet tovább. Gátat kell szabnunk a tervezett elavulásnak. A megbízhatóságra kell törekednünk. Ne legyenek illúzióink, hiszen a tárgyak előbb-utóbb akkor is tönkre fognak menni, de legalább nem tervezik, hogy előbb, mint kellene. A másik rendszerben viszont vissza kell hozni a javítás lehetőségét, illetve a tervezéskor úgy kell kialakítani a berendezéseket, hogy moduláris rendszerűek legyenek, azaz ha valamilyen egység elromlik bennük, ne kelljen az egész berendezést a szemétre hajítani, hanem elég legyen csak bizonyos részét cserélni vagy javíttatni.

A kapitalista gazdaság örült pörgetése és a kapitalista oligarchák zsebeinek végtelen tömése helyett a tervezett, erőforrás alapú, az emberek valós szükségleteit – és nem mesterségesen gerjesztett igényeit – kielégítő gazdasági berendezkedésre van szüksége a bolygónak, mert ha ez belátható időn belül nem valósul meg, annak ma még elképzelhetetlen következményei lesznek.

Végül Mahatma Ghandi egy máig érvényes gondolatai: „A világ elég nagy ahhoz, hogy kielégítse minden ember szükségletét, de ahhoz túl kicsi, hogy kielégítse az egyén kapzsiságát.”

Úgy tűnik, a szerepünk az életben annyi, hogy hiteleket vegyünk fel, hogy megvehessük vele a dolgokat, amelyekre valójában nincs szükségünk és amely dolgok úgy is hamarosan elromlanak, hogy újabb hitelekért újabbakat vehessünk.”

A reklámokkal támogatott tervezett elavulás: a vágy a fogyasztóban, hogy vehessen valamit, ami kicsit újabb, kicsit előbb, mint szükséges lenne.”

Forrás és ajánlott film: http://www.youtube.com/watch?v=UmatL75dO3c

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •