Visszafelé?

visszafele

“Alig van nemzet, amely a hazugságoknak vastagabb szemüvegén szemlélné saját történetét.” (Szabó Ervin: Történelmi hazugságok. Népszava, 1902. február 1.)

A múlt rengeteg tanulságot rejteget. Megmutatja a kevés örömet, amiben részünk volt, és balfogásainkat is, a következményeivel együtt. A történelem nehéz szakma, mindez csak annak válik hasznára, akiben van képesség arra, hogy figyeljen, akarat és szándék, hogy tanuljon a múltból. Már az is valami, ha nem ismételjük meg hibáinkat, mulasztásainkat, bűneinket.. Kis túlzással azt mondanám, hogy a sokat emlegetett ezer éves múltunk féligazságok, legendák, mítoszok gyűjteménye. Ezt tanítják az iskolákban. Az első elemitől az érettségiig. Csoda, hogy itt tartunk?

Nem tudom más országokban ez hogy van, azt látom, hogy mi nem tanulunk a múltból. Sok évtizedes sérelmeket panaszolunk, őrzünk különös gonddal. Nemzeti ünnepeink – március 15-e, június 4-e, október 23-a – bukásokhoz kötődnek, van aki ezeket ünnepli. Azt hirdetik, hogy “Isten a történelem ura”, ez azonban nem más, mint a jó öreg “balsors akit régen tép”. Vallásos köntösbe öltöztetve sincs semmi értelme. Hogy lesz ebből legalább a huszadik század mércéjével mérve korszerű Magyarország? A huszadik nem elírás, a huszonegyedik századot le sem merem írni, dolgaink mai állása szerint Európa boldogabb részétől mind távolabb kerülünk.

Dobjuk el végre a “vastag szemüvegeket”. Múltunk tanulságai segítenek, hogy ne legendákban higgyünk. Sok itt a tennivaló, és ma rossz irányba megyünk. A huszonegyedik században élünk, ám ezt sokan máig nem vették észre. Uraink műveltség és tapasztalat híján a messzi múlt mítoszaiba révednek. Évtizedekkel mennének vissza az időben. Kétes nevek, mint Kossuth, Andrássy, Tisza István, Teleki Pál, Horthy Miklós államférfivá magasodnak, Prohászka, az antijudaista püspök a római hit megalkuvás nélküli harcosa lesz.

Mérsékelten művelt emberek alkotmányunk helyett gyártottak, mások gondolkodás nélkül megszavaztak egy “alaptörvény”-nek nevezett írást. Ebben többek között azt olvashatjuk, hogy az 1944. március 19-e és 1990. május 2-a között eltelt közel fél évszázadban Magyarország a német és az orosz megszállás miatt nem létezett. Ennek ugyan semmi értelme, de ezt most hagyjuk. Nézzük a kijelentés egyik jól titkolt célját, hogy Horthy és kora megmeneküljön, felmentést kapjon a magyar holokauszt többszázezer, az ostrom, a romba döntött főváros több ezer áldozata miatt viselt felelősség alól.

Történelmi tapasztalat, hogy az üres beszédek egymást követő halmaza csak ideig-óráig működik. Kossuth “apánk” kiváló példa erre. Ám egyszer eljön a kérdések órája. Itt van mindjárt az első: az 1944. március 19-ét megelőző korral hogy számolnak el?

Soroljam? Negyedszázaddal a német megszállás előtt Horthy Miklós kormányzó nem állította le a különítményesek garázdálkodását, tudomásul vette összesen közel kétezer áldozatukat. Mosta kezeit: a fővezérség erre nem adott parancsot. Szó nélkül tűrte a magyar holokauszt első lépéseit: az antiszemita uszítást, a magyar országgyűlés 1920 és 1941 között megszavazott, zsidóságot korlátozó tizenhat törvényét. A náci Németország oldalán megtámadta Jugoszláviát, hadserege Újvidéken és környékén több mint négyezer polgári személyt gyilkolt meg. Néhány hónap múlva megtámadott egy nagyhatalmat, a békés szándékait hangoztató Szovjetuniót. XII. Károly svéd király és Napóleon véres kudarcai sem tartották vissza. A közel ötvenezer zsidó munkaszolgálatost, akiket a fronton a magyar keretlegények elpusztítottak, senkitől nem kérte számon. Nem akadályozta meg, hogy 1941 júliusában mintegy húszezer zsidót kitoloncoljanak az országból.

Kárpátalján összegyűjtöttek őket, majd átadták a német SS-nek. Nagyon kevesen menekültek meg a vérfürdőből. Íme, a fajüldözésnek már a német megszállás előtt volt közel hetvenezer áldozata. Ezekhez hozzá kell adni a magyar hadsereg veszteségeit, a fronton elesett, megfagyott több tízezer magyar katonát. Mindenkivel el kell számolni.

Horthy Miklós kormányzót 1944. március 19-e után sem gátolta a német megszállás. Ez legenda. Tény, hogy a helyén maradt és ezzel mindazt törvényesítette, ami következett. Kinevezte a félig nyilas Sztójay-kormányt, és március végén “zsidó ügyekben” “szabad kezet” adott nekik. Kormányzóként nem tett semmit, hogy megakadályozza a vidéki zsidóság tragédiáját. Akiket a magyar csendőrség és rendőrség előbb embertelen körülmények között gettóba hurcolt, majd Aschwitzba, a halálba küldték őket. E gonosz akció a megelőző két évtized zsidótörvényeinek címlistái nélkül nem lett volna végrehajtható.

A végjáték kellős közepén, amikor a szovjet hadsereg már a határainkhoz érkezett, Horthy kormányzó – figyelmen kívül hagyva a német megszállást – kormányzói jogkörében július 2-án Budapestre rendelte az esztergomi páncélosokat, egyidejűleg parancsot adott, hogy a csendőrség hagyja el a fővárost. (Hírek szerint nyilas puccs készült a kormányzó ellen.) Nem törődve a német megszállókkal, július 6-án parancsot adott a deportálások leállítására. Parancsait végrehajtották. Néhány hét múlva, augusztus 29-én menesztette a Sztójay-kormányt, Lakatos Géza lett a miniszterelnök. A szélsőjobboldali minisztereket és a deportálásokért felelős államtitkárokat leváltották. A felsorolt eseményeket – tényeket – figyelmen kívül hagyva “nemzeti-keresztény”(?) politikusok mondják, derék kurzus-történészeink pirulás nélkül írják, hogy a németek korlátozták Horthy kormányzó hatáskörét.

Hogyan, miben, mikor? Március 30-a és június 30-a között bezárták a fürdőszobába? Július 1-én meg kiengedték? Mi történt, mitől szűnt meg a kormányzó sokat hivatkozott “korlátozása”? Ha július elején magyar páncélosokkal “érvelve” Budapesten meg lehetett menteni kétszázezret, egy hónappal korábban ugyan mi, vagy ki akadályozta meg a kormányzót, hogy megmentsen félmilliót? Három hét alatt rájöttek, hogy vége? Belátták végre, amit több, mint két éve a fél ország tudott?

Kérdések, amelyekre máig nincs válasz, amelyeket még feltenni se mernek. A történelem tényei helyére illesztett mitikus magyar folklórban Horthy semmiért nem felelős.

Kedves magyar honfitársaim! Az idejétmúlt feudális rendszert, a rendi hatalmat, a különítményeseket, a zsidóüldözést, a magyar holokauszt és a második világháború közel egymillió magyar áldozatát, fővárosunk romba döntését nem lehet egy ilyen sunyi fordulattal kiírni a történelemből. Mondhatnak, írhatnak, határozhatnak bármit, Horthy Miklós és a róla elnevezett rendszer felelőssége, amíg valahol történelmet írnak, soha nem évül el.

Azért írom újra meg újra, mert ebben az országban nem lehet elég gyakran leírni: lehet nyomorban tartani e föld népét – eltűri. Lehet bután-vakon önpusztító háborút indítani – ilyen volt máskor máshol is. Lehet lazán kezelni a közpénzeket, lehet naponta a szemünkbe hazudni. Lehet méretes butaságokat írni, szónokolni. Ám a faji üldözést nem lehet eltűrni. Ennél nincs aljasabb gondolat, nincs gonoszabb tett. Mi pedig a két háború között, huszonöt éven át ezt műveltük! S az új hatalom tapasztalatlan, félig-meddig művelt emberei – ahelyett, hogy örülnének, hogy mások jóvoltából magunk mögött hagytuk e züllött kort – újra ebben az elvetemült, fajüldöző rendszerben akarják látni a magyar hazát.

Az “alaptörvény”-nek nevezett mű másik célja eltüntetni a gyűlölt kommunizmust a magyar történelemből. A fél ország nyomorog, ám temérdek félművelt, tájékozatlan ember van e hazában, aki ettől boldog. Fontos ismeretektől hosszú időn át elzárt honfitársaimat kötelességem arról tájékoztatni, hogy az 1945-1990 között Magyarországon uralkodó rendszer nem volt kommunizmus. Még csak szocializmus sem volt. Voltak – nem sokan – kommunisták, voltak – sokkal többen – haszonélvezők, később kiderült, hogy köpönyegforgatók is. Nevek felsorolásától hely hiányában ezúttal eltekintek. Ám a rendszer végig “népi demokrácia” volt.

“Leraktuk az alapokat és építettük a szocializmust”. Ezt egyrészt a tájékoztatás kötelessége miatt írom. Másrészt azért, mert akik használható érvek hiányában konokul kommunistázzák a háború végétől a rendszerváltásig uralkodó rendszert, legalább tudják, hogy butaságokat írnak, beszélnek. Ha az a rendszer olyan lett volna, mint amilyennek ma hazudják, nem maradt volna senki, aki ma mindezt megtegye. Régen a Gulagra küldték volna őket.

Honfitársaink Kádár Jánossal és korával nem olyan “megértőek”, mint Horthyval. Nagyon sokan különböző mércével mérnek. 1956. november 4-e után – amikor a szovjet megszállás a németnél lényegesen tervszerűbb és sokkal hosszabb volt, a beavatkozás sokkal mélyebben érintette békében élő országunkat – mindenért Kádár Jánost teszik felelőssé. Ilyen egyszerűen: Horthy a közel kilencszázezer áldozattal semmiért, Kádár a kétszázharminccal mindenért felelős. Fogyatékos műveltségű, beszűkült látókörű civilek és pártkatonák kijelentik: “elárulta”, “meggyilkolta”, “feladta”. Ha rákérdezünk, válasz nincs, csak sértődött kioktatás. Ha nincs értelmes válaszuk, kijelentik: “Erkölcsileg nem vagy vitaképes”. Az erkölcs nevében butaságokat írnak, beszélnek, hazug “történelmet” terjesztenek a tájékozatlan nép körében.

Szóljon, aki mindezt érti.

Sokféle történelem él az emberek fejében. Amit az iskolában tanultak, amit a papa, a nagypapa mesélt. Legendák, csúsztatások, elhallgatások, egyszerű hazugságok is történelemmé válnak. A Horthy-korszak bűnei mellett egy másik jellemző példa, csökönyösen írják, mondják, hogy “Károlyi Mihály vesztette el a hazát, az ő bűne Trianon.” Többször megírtuk: Károlyi 1918. november 1-én csődgondnok volt, tényleges hatalom nélkül vette át a miniszterelnöki széket. Olyan helyzetben, amikor a Magyar Királyság, az álmok Nagy-Magyarországa gyakorlatilag már nem létezett. A hazug hangzavarban ez senkit nem érdekel, a mai “nagyszerű” hatalom sietve eltávolította a szobrát. Helyette az igazi országvesztő, Tisza István szobra a “korszerű”, őt kellene szeretni. Aki főúri gőgjében el tudta képzelni, hogy magyarrá lehet gyúrni tizenegy millió nemzetiségi lakost. Tőle származnak e veretes szavak: “Magyarországon nincs nemzetiségi kérdés.” Mondta ezt egy olyan országban, ahol a magyarok aránya hetvenegy vármegyéből huszonnégyben nem érte el a húsz százalékot, további nyolc vármegyében létszámuk a lakosság egyharmada alatt maradt. Néhány év múlva a történelem az orrunk alá dörgölte: mondhatott gróf Tisza bármit, volt nemzetiségi kérdés, és megkaptuk Trianont.

Végezetül vessünk egy pillantást az “ezeréves” magyar múltra. Ha elfogadjuk, hogy 1944. március 19-e után 46 évig Magyarország nem létezett, akkor ezeréves történelmünkkel is gond van: 1541-től 1867-ig 150 évig török, majd további 176 évig Habsburg uralom alatt élt a két-három részre szakadt ország. Ez összesen 326 év, amikor Magyar Királyság, magyar király nem létezett. Ezzel nincs gondjuk? A török szultán és az osztrák császár megszállta ország rendben van? Régen volt? Csak a szovjet, a “bolsevista-kommunista” megszállás 45 éve fáj? Amikor – ellentétben a török és a Habsburg uralom évtizedeivel – választott parlament és magyar kormány működött. Szovjet megszállás alatt, az ’56-ot követő években elszigetelve, később elismerve, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal. Magyarország tagja volt az Egyesült Nemzetek Szervezetének, Kádár János aláírta a helsinki-i egyezményt. E 46 év – beszélhetnek róla ma bármit – nem hasonlítható a török és a Habsburg megszállás 326 évéhez. Amikor Magyarország mint önálló állam nem létezett. Ez nem vélemény, ez tény. Milyen ezer évről szónokol az áhítatos “nemzeti-keresztény”(?) tábor. Az “ezeréves hazából” 372 év hiányzik.

Megérkezett a huszonegyedik század és egy tizenkilencedik századból itt felejtett Magyarországot talált.

Forrás: Népszava / Szép Szó

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük