Volt alternatíva – Krausz Tamás történésszel Matthias István Köhler beszélgetett

Az alábbi interjú a junge Welt, 2021. 06.02. 125. sz., 6. oldalán jelent meg és Matthias István Köhler készítette.

Hogyan befolyásolta Önt és történészi munkáját Lukács György gondolkodása?

Munkássága sokféleképpen végigkísérte az életemet. 1968-ban, amikor éppen csak elkezdtem egyetemre járni, Lukács kritikusan nyilatkozott a prágai szovjet bevonulásról. Már akkor érzékeltem, hogy ez fontos. Én magam egyszer véletlenül találkoztam Lukáccsal a budapesti Nyugati pályaudvaron, nem sokkal a halála előtt. Egy barátom, aki az ő körében mozgott, bemutatott neki; az egész nem tartott tovább két-három percnél. Nem mintha ennek bármi jelentősége lett volna, de ez volt az az idő, amikor intellektuálisan is találkoztam Lukáccsal.

A következő állomásra már a halála után került sor, amikor tanítványainak jelentős része megtagadta marxista teljesítményét. Miért? Ennek megválaszolása intellektuális kihívássá vált számomra. Nem csak Lukácsról volt szó, hanem a szocializmus értelmezéséről is.

Miután lediplomáztam, a parlamenti könyvtárban dolgoztam, és féllegális körülmények között elmentem egy szemináriumra, amelyet Lukács tanítványa, Vajda Mihály vezetett, ahol a Történelem és osztálytudattal foglalkoztunk. Ezt már akkor a fennálló rendszer kritikájaként, de baloldali, szocialista kritikájaként értelmeztük.

A 80-as évek közepétől különösen Magyarországon már érezhető volt a „létező szocializmus” válsága. Hogyan jelent meg ekkor Lukács az Ön munkásságában, milyen szerepet játszott szellemi fejlődésében?

Először tulajdonképpen az 1920-as évek Lukácsát ismertem, ismertük meg. Azután Mesterházi Miklóssal együtt írtunk egy kis könyvet Mű és történelem címen, amely Lukács 100. születésnapja alkalmából jelent meg és amely lényegében Lukács 20-as évekbeli bolsevik recepciójával foglalkozott. Feltárult a Sztálin-korszakot megelőző marxizmus történetének egy fontos epizódja.

1988-ban már a késői Lukácsnál tartottunk, amikor végre publikálták Lukács 1968-as A demokratizálódás jelene és jövője című művét, amelyben Lukács a sztálinizmussal és a forradalmi múlthoz való viszony újraértékelésével is foglalkozik. Akkoriban már nem lehetett a műnek igazi jelentősége, mert az államszocializmus forradalmi jellegű átalakítására már nem nyílt mód.  Számunkra az Eszméletnél, és mások számára is, akik egy antibürokratikus szocializmusért küzdöttek, az volt a legfontosabb a lukácsi munkában, hogy a forradalmi örökséget alternatívaként fel lehetett vetni: tertium datur, sem kapitalizmus, sem sztálinizmus, van egy harmadik lehetőség. Ez az államszocializmus idején a kommunista pártok két alapvető irányzatára reflektált. Voltak az úgynevezett piacorientált revizionisták, akik később már  valójában kapitalizmust akartak, és voltak azok, akik dogmatikusan, determinisztikusan viszonyultak minden fennálló kritikájához – főleg a hatalommentés érdekében. Lukács már 1968-ban megjósolta, hogy ha az államszocializmusnak nincs szocialista alternatívája, akkor alakul át végül kapitalizmussá.

Aztán a 90-es években megtörtént ez az átalakulás. Segített-e Lukács abban, hogy a szocializmus megmaradjon mint alternatíva?

 A kapitalizmus restaurációjának természetét és perspektíváját elég pontosan láttuk már a ’90-es évek elején, hiszen a magunk részéről már a ’80-as évek elején megcsináltuk  a “rendszerváltást”. Láttuk az államszocializmus problémáit, és vele szemben kerestük az alternatívát, amely szemben állt a kibontakozó neoliberális polgári perspektívával.  Lukács volt akkoriban maga az alternatíva: a munkástanácsok, az önkormányzati szocializmus, az alulról építkező, közvetlen demokrácia intézménye. Megértettük már a 80-as évek legelején, talán már hamarabb Lenin és Lukács alapján, hogy a szocializmus megvalósulatlan maradt. Világossá vált az is, hogy nem nyugati demokrácia lesz itt mifelénk, ha a „reálisan létező szocializmus” megbukik, hanem a szocialista alternatíva hiányában valamiféle nacionalista, tekintélyelvű visszarendeződés megy végbe, ami a mai neohorthysta rezsim formájában tulajdonképpen meg is valósult, regionális szinten ld. hasonlóképpen  a balti, lengyel, ukrán, horvát fejleményeket, tehát a közép-kelet-európai „modellt”, hogy az ázsiai egykori szovjet köztársaságokat ne is emlegessem.

De a nagy felfedezés számunkra a 90-es években az egykori Lukács-tanítvány, Mészáros István munkássága volt, aki, mint tudjuk, 1956-ban emigrált, majd Nagy-Britanniában élt. Lukácsot Mészáros szemüvegén keresztül is kezdtük olvasni. 1995-ben jelent meg a Tőkén túl, amelyet aztán lefordítottunk magyarra (a nem régen elhunyt Csala Károly munkája), és 2009/2010-ben kiadtunk. Hihetetlen szervezői munka, ami elsősorban a Covid-19 áldozatává vált Lugosi Győzőnek köszönhető.

Mészáros alig ismert Németországban. Mit jelentett tehát, hogy az ő szemüvegén keresztül olvasták újra Lukácsot?

Ez azt jelenti, hogy egy lehetséges szocializmus szempontjából néztük a fejlődést. Mészáros volt talán az egyetlen olyan Lukács-tanítvány, aki soha nem mondott le a szocializmus filozófiai és történelmi aktualitásáról. Talán ez az oka annak, hogy Németországban nem ismerik. Latin-Amerikában hihetetlenül népszerű, nem utolsósorban azért, mert Mészáros Hugo Chávez, a venezuelai államfő kvázi tanácsadója is volt. Fontos volt számunkra, mert továbbgondolta a marxista Lukácsot, méghozzá nagyon magas szinten. Abba a hagyományba helyezte, amit Németországban az úgynevezett rendszerváltás idején demokratikus szocializmusnak, Franciaországban pedig önkormányzati szocializmusnak neveztek, mi is így hívtuk. Lukács filozófiai, elméleti impulzust adott ennek a megközelítésnek. Miközben Mészáros az államszocializmust bírálta, ő is tudatában volt annak, hogy csak a valóságos történelemből nőhet ki az antikapitalista alternatíva, talán ezzel is összefüggött, hogy a Történelem és osztálytudatot  az öreg Lukácshoz hasonlóan főleg „messianisztikus” jellege miatt bírálta – egyébként az öreg Lukács intencióinak megfelelően.

A demokratikus szocializmusból nem lett semmi. Ellenforradalom lett.

Mint jeleztem, nekünk nem voltak illúzióink. Amikor az 1980-as évek végén láttam, hogy megkezdődik a privatizáció, és minden egy kapitalista fejlődés irányába mutat, történészként már akkor is világos volt számomra, hogy itt a régi kelet-európai (félperifériás) kapitalizmus fog kialakulni. Ezt neveztük nómenklatúra-kapitalizmusnak, ami már fogalmilag is nagyon közel áll ahhoz, ami megvalósult: oligarchikus kapitalizmus. Lukács biztosan nem csodálkozott volna egy ilyen fejleményen, nem úgy, mint például Kornai János, a neves közgazdász-akadémikus, aki végül napjainkban elismerte, hogy a rendszerváltáskor „túlságosan optimista volt”. Én már 1994-ben – részben Lukács alapján – megfogalmaztam vele szemben azt a kritikát, hogy nem polgári demokrácia van itt napirenden, hanem éppenséggel egy autoriter, oligarchikus uralom.

Nyugaton ezt sokan nem látták.

Jürgen Habermas akkoriban “korrekciós (kiigazító) forradalomról” (rectifying revolution) beszélt (1990. New Left Review) , vagyis arról, hogy a Nyugaton már megvalósult polgári forradalom most Keleten is lezajlik és a kelet-európai országok majd utolérik a „nyugati demokráciákat”, vagy legalábbis felzárkóznak hozzájuk. 

Akkor tudtuk, hogy ami itt történik, azt Nyugaton nem értik. Nem felzárkóztunk, hanem visszaestünk, kulturális hanyatlást tapasztaltunk. Visszatért a mindennapokba a rasszizmus, az antiszemitizmus és a fasizmus. És persze Lukácsot a 90-es években minden oldalról támadták. Ő volt a kommunizmus delegitimálásának egyik szimbóluma. Miközben az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaságot és benne Lukácsot a totalitárius rendszer első formájaként ábrázolja a mai rezsim emlékezetpolitikája, valójában nemcsak a szocialista-kommunista Lukács megsemmisítéséről szól ez a gonosz ének, hanem az antifasiszta Lukács megsemmisítéséről is. Tudják a rendszer ideológiai verőlegényei éppúgy, mint a valamivel kifinomultabb kurzustörténészek, hogy az antifasiszta gondolkodás számára ő maradt mindmáig az egyik sarokkő: az “ész trónfosztása” ismét filozófiai fegyverré vált Európától Latin-Amerikáig.  A valóságban is tragikus módon összekapcsolódott a kapitalizmus, a kapitalista restauráció, maga a kapitalizmus és az irracionalizmus eluralkodása.  A fasizmus is azóta mindenütt visszatért, különösen a félperiférián, Magyarországtól, Ukrajnától Brazíliáig.

Sok évvel később, talán a 2000-es évek végén találkoztam Habermas-szal Moszkvában egy konferencián. Együtt álltunk a liftben, és megkérdeztem tőle, így visszatekintve mit gondol a “felzárkózási forradalomról”. Elismerte, hogy akkor tévedett. Magyarországnak volt egy Lukácsa, de tudjuk, senki sem lehet próféta a saját hazájában. Nekünk viszont segített abban, hogy ne adjuk el a lelkünket az ördögnek. Megtanultuk a 60-as évek Lukácsától azt, amit  García Márquez a Száz év magányban úgy fogalmazott meg, hogy „… az ördög valószínűleg győzött, amikor fellázadt Isten ellen”.  Lukácstól is eredeztetem, hogy sohasem békültünk meg a kapitalizmussal. Mondjanak bármit, népirtás és tőke, hogy József Attilát parafrazáljam, jegyesek. Ezzel ma, úgy hiszem, Lukács is egyetértene.

Matthias István Köhler
junge Welt

  •  
  •  
  •  
  •