Wie geht’s?

Júlia Lévai 1

A nyelv, lássuk be, a világ legnagyobb szajhája. Hol itt lép fel koronatanúként, hol ott. Bizonyíték erre a minden köteléket szétverő háború utáni, csöndes megbékélés időszaka, amelyben a nyelv egy ideig még békésen őrizte a soknemzetiségű Monarchia integratív arcát. Ez különösen vasárnap reggelenként vált jól érezhetővé, amikor is a bérházak udvarain a legkülönfélébb hátterű és portékájú házalók, koldulók hangjai harsantak fel. Ilyenkor valaki mindig beszaladt a konyhából, és jelentette, hogy éppen melyik érkezett meg.

A nyelv, lássuk be, a világ legnagyobb szajhája. Hol itt lép fel koronatanúként, hol ott. Amikor azt kell bizonytani, hogy mekkora képtelenség a normális emberi együttélés, az olyan szavait teszi ki corpus delictiként az asztalra, amelyek sikerrel gúnyolják ki a lenézhetőeket, a jövevényeket, a kisebbségeket, a bármilyen szempontból gyengébbnek minősíthetőeket, és teszik azok nevét lopás, csalás vagy viszolyogtató betegségek jelképévé. Ha viszont éppen ellenkezőleg: az idilli összeolvadásokról van szó, akkor azzal jön elő, hogy hiszen nála jobban senki és semmi nem képes kifejezni a tökéletes integrációt. Ami pedig kétségtelenül igaz.

Bizonyíték erre a minden köteléket szétverő háború utáni, csöndes megbékélés időszaka, amelyben a nyelv egy ideig még békésen őrizte a soknemzetiségű Monarchia integratív arcát. Ez különösen vasárnap reggelenként vált jól érezhetővé, amikor is a bérházak udvarain a legkülönfélébb hátterű és portékájú házalók, koldulók hangjai harsantak fel. Ilyenkor valaki mindig beszaladt a konyhából, és jelentette, hogy éppen melyik érkezett meg.

– A handlé jött – mondták nálunk a leggyakrabban, pedig a handlék akkoriban már nemigen szerették ezt a jiddis eredetű kifejezést, inkább a hosszan elnyújtható, régies szavakból összerakott „óóóószeres” nevet preferálták. Ugyanígy a sváb vigéceket is kezdték felváltani a sokkal komolyabb és tiszteletreméltóbb nevű ügynökök. Akik közül pedig már senki sem köszönt be azzal a lakásokba, hogy „Na, wie geht’s Ihnen?” („Hogy megy neked?”), hogy azután ezt az integrációra mindig kész nyelv az otthonos és vidám „vigéc” szóvá formálja át, majd használja ettől kezdve magyaros foglalkozásnévként. A szónak a fordulat évétől már csak azért is el kellett halványulnia, mert a házaló vigécek között épp a svábokból volt a legkevesebb. Azok jó részét addigra már szépen kitelepítették a hazájukból, s a házaló kereskedők létszámát inkább a mindenüktől megfosztott osztályellenségek tagjaival töltötték fel.

Hozzánk is járt egy gróf úr, aki valamilyen okból nem kapott munkát semmiféle „szabályos” munkahelyen, így abból élt, hogy házról házra vitte a felesége által készített selyemkendőket és finoman fűszerezett mézes puszedliket. Vigéckedett. A jelenlétében persze már ki senki sem emlegette ezt a megjelölést, de a távozta utáni sopánkodásban azért mégis csak ott volt: – – Hát micsoda világ ez, hogy egy ilyen művelt és intelligens ember vigéckedésre kényszerüljön ?!

– Vigécként jelentkezem – mondja most nekem, kifejezetten vidám könnyedséggel régi ismerősöm, Diósi Pál szociológus, a telefonban. – Az új könyvemmel házalok, ugyanis.

Abban, hogy Diósinak új könyve van, semmi meglepő nincsen, hiszen már a hetvenes évek közepétől adott ki köteteket, a kutatásai alapján. Írt könyvet az ifjúsági klubokról és azok kóros formalizálásáról (ezt még az Ifjúsági Lapkiadó adta ki, 1976-ban), de könyvvé formálta a prostituáltak világát is (Ez nem kéjutazásGondolat, 1990.), majd a fuvarosokét és a taxisokét (Nem kell ész, csak jogosítványFuvaroskönyv, Gondolat. 1990., ill. Bolhát pórázon, Taxiskönyv, Gondolat. 1990.) Aztán még jött egy gazdasági téma (Pénzt és rendszert váltani tessék! – ÁTUTAZÓBAN, Ezredforduló Alapítvány 1993.). De emlékeim szerint ezek egyikénél sem volt szó arról, hogy ezekhez a szerzőnek magának kell vevőket gyűjtenie. Ez most egy újdonság, amely azonban, mint látjuk, nemhogy letörte volna, de még meg is növelte a szerző életkedvét. Végtére egyszer még abból is lehet sztori, hogy mi minden történik vele a vigéckedése közben, amikor a legkülönfélébb embereknek kell elmondania: „tudod, csak úgy tudok megjelenni, ha te előre biztosítod a kiadómat, miszerint meg fogod venni a könyvet. És ha adott időre elegen is lesztek ahhoz, hogy a kiadó biztosítva lássa a megjelenést”. Egyszóval még kiderülhet, hogy valójában ez is csupán egy újabb anyaggyűjtés, A Nagy Előfizetőgyűjtés című, korszakalkotó műhöz. Merthogy mindenből lehet sztori. Hiszen Diósinak ez a kötete is, amely most várakozik a megjelenésre, csupa igazi, modell értékű történet. A magyar társadalom és egy kutatói-értelmiségi életút krónikája, kívülről-belülről, objektív és szubjektív nézőpontból. „Váltásaim többféle kultúra mázait simították rám, egyiket se akartam levakarni magamról” – írja a bevezetőjében. Ahol késlekedés nélkül felvillantja a dolgok legfontosabb metszetét, a humorost is:

A büszke, szerszám-esztergályos úr és a fene megette versgyerek tapasztalatait ma is ugyanúgy viselem, mint a tucatszám megírt könyveket megjelenésig pásztoroló szerző alkudozásait, ha kellett kompromisszumait. Ezek nélkül nem juthattam volna az önállóságig, amelyben húsz éven át, az ország legkisebb szociológiai műhelyében dolgozhattam. Persze néha hibákkal. Olyankor kiballagtam az előszobai tükör elé és magamra szóltam: Diósi, de hülye főnököd van!”

És hogy egyszerre maradjunk a főnökök valamint a könyvek kiadásának témájánál, álljon itt egy sztori arról, hogy mi is volt a helyzet anno, a kényesebb kutatások összegzéseinek kiadásával:

1972 őszén kellett elolvasnom a Rádió és Televízió Kutatócsoportjában készült, Mit tartanak az emberek politikának? című tanulmányt. A szigorúan bizalmas minősítésű dolgozatot csak Grósz Károly engedélyével vehettem kézbe. Amikor ennek érdekében elmentem hozzá, éppen a pártközpont agitprop osztályát vezette. Az engedélyt a KISZ központ agitprop osztályának kéréséhez kötötte. Néhány nap múlva ezzel a kezemben újra felkerestem.

– Üljön le. Hadd nézzem, mit írnak a maga munkájáról!

– Tessék, kérik a hozzájárulását.

– Ez rendben levőnek látszik. Szólok a titkárnőmnek, írjon egy engedélyt. Amíg elkészíti, van némi hozzáfűzni valóm az engedélyhez.

– Különleges tudnivalók?

– Nem különleges, ezt mindenkinek elmondom, aki belenézhet. Nem véletlen a szigorúan bizalmas minősítés. Úgy olvassa, hogy még feljegyzéseket sem készíthet róla, nem idézheti, nem hivatkozhat rá. Ezt az írást még a Központi Bizottságunk tagjai sem kapták meg. Attól tartunk, összezavarhatja az elvtársaink fejét. A kutatása előkészítéséhez megismerheti, a benne szereplő tények hasznosak lehetnek a kérdései megfogalmazásában, de nem kerülhetnek a nyilvánosság elé. El is készült az engedélye, a kutatóhely könyvtárában átadja, és ott helyben olvashatja. Tessék, köszönöm a türelmét, jó munkát kívánok.

Akkor még a Pollack Mihály téren működött a szakmában később csak TK vagy Szecskő- intézet néven emlegetett kutatóhely. A könyvtáros adott egy olvasóhelyet, kihozta a dolgozatot és megjegyezte:

– Maga is helyben olvasási engedélyt hozott. Lásson hozzá, én fel sem tűnök a környékén, tehát nem látom meg, ha jegyzetel.

Ez nem okozott meglepetést. A meglepetés 1973 tavaszán ért, amikor a Kossuth Kiadónál megjelent és könyvesbolti forgalomba került egy tanulmánykötet, többek között ezzel a dolgozattal. Az akkori lassú átfutási idő mellett – Grósz Károly intelmeinek idején – eldöntött tény lehetett a megjelentetés. Ha mégsem, akkor egy ennyire féltett írás kiadásáról ötletbetöréses alapon dönthettek. Mindkét változat a tudomány „őreinek” rossz bizonyítványát jelentette számomra. És erősítette azt a meggyőződésemet, hogy nem is kell őrizni a tudományt.”

A könyvnek egyébként Végtelen mínusz egy lesz a címe, és azt a képet biztosan árnyalni fogja, hogy „hogy is ment” nekünk, akkoriban.

Forrás: Huppa

A kép szerzőt ábrázolja.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük