Szanyi: Az MSZP megsemmisülésének alternatívája a modern balos fordulat lehet

MUNKÁSOK ÚJSÁGA INTERJÚ:
1998-ban nyertél először egyéni országgyűlési képviselői mandátumot. Négyszer győztél a javarészt 13. kerületi és kisebb részben 5. kerületi területen lévő választókerületben. 2010-ben hatalmas csatában nyertél az akkor mindenhol mindent letaroló Fidesz jelöltjével szemben. Ezt követően 2014-ben jött Brüsszelben egy ötéves ciklus. Hogyan értékeled ezt az elmúlt 21 évet a magad, a pártod és baloldal szempontjából?

Vegyük sorrendben! A magam szempontjából – szó szerint – élményekben gazdag időszak volt ez a 21 év. Amikor 1998-ban a politikára adtam a fejem, akkor rögtön ellenzékben találtam magam, jóllehet az MSZP akkor is megnyerte a választásokat, csak nem tudott kormányt alakítani. Fura volt, hiszen újoncként nem kötődtem az MSZP-t akkor átható korábbi örömökhöz, illetve a friss keserűségekhez. Amúgy pont azzal foglalkozhattam, amire törekedtem: az európai ügyekkel. Ekkor jött szembe egy halom újnáci kihívás is, amire egy fantasztikus duna-parti “séta” volt a válaszunk, illetve szintén veled és Andor Lászlóval a politikai piacra dobtuk az ún. “Sárga Füzetet”, s erre azóta is a modern baloldaliság alapvetéseként tekintek. Kaptunk érte eleget. A 2002-es MSZP-s győzelem viszont új erőket adott, s minden ellenkező dacára számos ponton tudtam azonosulni Medgyessy Péter törekvéseivel. Két évig voltam agrár- és vidékfejlesztési államtitkár, ami számomra igazi sikerélmény volt. Ennyi idő alatt sikerült a zéróról az elfogadható szintre emelni az érintett területek ügyeit, azaz az EU-konformitáséra. Az első Gyurcsány-kormány megalakulása viszont nem sok jót ígért számomra, jóllehet maradtam államtitkár, csak éppen a liberális vezetésű gazdasági tárcához áthelyezve. Ez felért egy kisebb rémlátomással, de kibírtam, pontosabban a magam hitvilága szintjén elfogadható szaldóval zártam. Őszöd volt a fordulópont, ahol eldőlt, hogy a második Gyurcsány-kormány nélkülem fog üzemelni. Ezer vitám volt a miniszterelnökkel. Amikor lemondott, csak azért nem örültem felhőtlenül, mert az okokat az ország is megszívta. Bajnai szakértői kormánya nyilván nem lehetett a dolgozói osztályok paradicsoma, de legalább az elszabadult távhőárak áfa-tartalmát sikerült drasztikusan csökkentetnem. 2010-től 2014-ig inkább a pártreform ügyében harcoskodtam, sajnos sikertelenül. Az 5 évnyi EP-képviselőség viszont elképesztő személyes sikereket hozott számomra, kiváltképp az ‘EU-okosfalvak’ projektem szédítő előrehaladása okán, bár tegyük hozzá, ez sajnos nem Magyarországon történt, de még csak nem is az európai baloldalon.

Ugyanez a 21 év a pártom szempontjából kevésbé mondható sikeresnek. Az 1998-as kudarc után hiába nyert Medgyessy Péter 2002-ben, ő nem az MSZP ‘terméke’ volt, ahogy az őt puccsoló Gyurcsány Ferenc sem. Sőt, az utóbbi is hiába nyert 2006 tavaszán, hiszen ugyanezen szeptemberben az EU-hoz eljuttatott ún. ‘konvergencia programja’ egy virtigli neoliberális intézkedés-gyűjtemény volt, ami az őszödi beszéddel súlyosbítva az MSZP-t gyakorlatilag kitörölte az önkormányzati dimenzióból. Ezt szenvedjük azóta is, sőt úgy tűnik bele is pusztulunk. Aztán 2010 maga volt a politikai apokalipszis, lévén kettő kivételével az összes egyéni országgyűlési körzetet elveszítettük, s ugyanabban az évben az önkormányzatok szintjén további visszaszorulás lett a részünk, még akkor is, ha 2010 őszén arányaiban valamivel jobban szerepeltünk, mint tavasszal. Aztán 2014 ugyanígy újabb fideszes kétharmadot hozott. 2018 szintén. Kudarc kudarc hátán, némi időszakos, ám végül is lényegtelen talán-fellendülésekkel. A 2019-es EP-választás pedig maga volt a megsemmisülés. 6,61 %, amiből a Párbeszéd szavazatait levonva gyakorlatilag az országgyűlési küszöbre tornázta le magát az egykoron rendszerváltó párt.

A fentiek egyben már mutatják, hogy az elmúlt két évtized a magyar baloldal szempontjából a folyamatos térvesztés időszaka volt. Horn bukásával az egész baloldali projekt is elhasalt, hiszen az egykori miniszterelnök sajnos akaratlanul is megágyazott – például Bokros előtérbe helyezésével – az őt követőknek, vagyis a neoliberális kurzusnak, akár Orbánról, Medgyessyről, Gyurcsányról, Bajnairól vagy most már 9 éve újra Orbánról legyen szó. Mind-mind a neoliberális iskola tanítványai, s csak a köpönyegük színezete mutat eléréseket, a politikai szövet ugyanaz a kritikátlanul kapitalizmusbarát anyag. Messze nem mentségükre legyen mondva, de nem is nagyon kapott teret olyan magyar párt, amely a kapitalizmuskritikát és a szolidaritást a zászlajára tűzte volna, márpedig e két komponens a baloldaliság elengedhetetlen feltétele. Bármelyik hiányzik, nem vagy baloldali. Ez valami ahhoz hasonló, minthogy a Biblia és a jézusi tanok nélkül nem lehetsz keresztény. A baloldal európai léptékben sem hasít. Ciprasz friss kudarca is mutatja, hogy nem lehet tartósan libikókázni, azaz a választókat hitegetni, közben lefeküdni a nagytőkének és a nemzeti oligarchiának, pontosabban koncessziókat adni az ExxonMobilnak, csókolgatni Netanjahut, fegyvereket árulni Mohammed bin Salmannak, illetve vadászgépeket venni Donald Trumptól. Szinte röhejes, hogy a Cipraszt két vállra fektető bankár, Micotakisz még a saját konzervatív-liberális táborán belül is eddig és időnként ’baloldali elhajlóként’ volt elkönyvelve. Az ibériai balos reneszánsz más tészta, s érdemes a portugál, illetve spanyol példákban jobban elmélyedni, de alighanem mindkét esetben arról van szó, hogy e két országot vezető baloldaliak emberközeli, amolyan “önkormányzati” pragmatizmussal kormányoznak. Tulajdonképpen hasonló karaktert mutat a brit Munkáspárt is, főleg ha Jeremy Corbyn témakészletét nézzük, Amerikában pedig Bernie Sanders szintén pártja tagságára, támogatóira épít. Mindketten a saját pártelitjük ellenében.

A jövő viszont az eddigiektől eltérő dimenzióval tárul elénk. Minden előrejelzés szerint még 10 éve van az emberiségnek, hogy behúzza a klímadominó vészfékjét, ám ha ezt nem teszi, akkor 2030 után már esélye sem lesz arra, hogy a 2050-től láncreakció-szerűen bekövetkező összeomlást akár regionális foltokban túlélje. A kapitalizmus – lám – felélte a természeti erőforrásokat. Ha nincs tettes-felmutatás, ha nincs kiterjesztett szolidaritás a biológiai környezetünkkel, akkor teljesen mindegy, hogy ma vagy holnap mely pártok mely parlamentekben játszák a nagytőke engedelmes vagy cserfes szolgálóleánya szerepét. A baloldal előtt álló, alighanem soha nem látott méretű kihívás immár nem csupán a kizsákmányolással szembeni harc, hanem ráadásként a környezetpusztulás hatalmas költségeinek felosztását igazságosan rendezni. 

Az MSZP-vel kapcsolatos kritikád erős volt és indulatos, sokak szerint, így szerintem is megkésett. A rá adott reakció, az azonnali felfüggesztés viszont már csak azért is aggályos, mert minimális teret sem adtak annak, hogy beszélgetés legyen az elmúlt legalább két évtized hibáiról. Mennyire érzed véglegesnek ezt a döntést? Nyilván jogilag lenne lehetőséged, de úgy tűnik, hogy már kint keresed a továbblépés lehetőségét.

Az MSZP-vel kapcsolatos kritikáim első jelentősebb előfordulása 2004 őszén történt a “Minden másképp lesz” című könyvemben, majd alighanem mindmáig legátfogóbb kifejtése 2009-ben történt a “Balra, magyar!” című dolgozatomban. Ezután a 2012-ben, a 2016-ban, majd a 2018-ban benyújtott és kellő nyilvánosságot kapott pártelnöki pályázataimban fogalmaztam meg ugyanezen alapvető problémákat, ezen belül 2018-ban egyenesen az MSZP felszámolására és újjászervezésére tettem javaslatot. Mi ebben a megkésett? Annyi a különbség, hogy a korábbiakban képviselői mandátummal a hátam mögött tettem amit tettem, most pedig e nélkül. 

Sokan mondják, hogy ha most ismét mandátumot nyertem volna, akkor a kritikáim éle is tompább lenne. Szentigaz, hiszen én akkor nyertem volna újabb mandátumot, ha az MSZP legalább 13 %-ot ért volna el az EP-választásokon, ami ugye azt jelentette volna, hogy legalább stabilizáljuk a 2018-as, bár akkor sem túl szép eredményt. Nos, a várt 3 mandátumhoz képest 1-et szereztünk, azaz történelmi vereségbe futottunk. 6,61 %, úgymond szövetségben. Ez miért ne dühítene fel?

A felfüggesztésem egyébként nem a kritikáimról szólt, hanem arról, hogy állítólag megsértettem a párt kommunikációs szabályzatát, azaz úgymond engedély nélkül mentem be az ATV stúdiójába. A tagsági viszonyom felfüggesztéséről szóló elnökségi döntést az illetékes fegyelmi testület azonban visszautasította, s jelenleg változatlanul a párt tagja, illetve alelnöke vagyok. Ha ez így marad, akkor lehet értelme a közelgő tisztújításunkon ismét bejelentkeznem elnökjelöltnek.

Egyébként hidd el, valós az a dilemma, vajon kié a lojalitásom? Azé a közösségé, amely egykoron engem felelmelt, s amelynek a nevében rengeteg sikert értem el, avagy azoké az aktuális keveseké, mondhatnánk ‘resztlié’, akiket az eredeti közösség többsége tényszerűen elhagyott?  Márpedig az MSZP-t az évezredfordulón alkotó közösség kilencven százaléka azóta kiszállt a vonatból, s a mai vezetői magatartás csupán a még elérhető egy-két önkormányzati pozíció bezsákolására, illetve a még meglévő maradék pártvagyonra koncentrál. A magam részéről eddig is az értékek melletti politizálást választottam, a személyes érdekek kimaxolását pedig a Zuschlag-Puch-árvák játékterének látom. 

Nyáron tervezed mozgalmad zászlóbontását, Bal Blokk néven. Kikre számítasz? A maradék baloldal romokban, apró egymásra vicsorgó, egymás baloldaliságát megkérdőjelező kisközösségek valós társadalmi bázis és befolyás nélkül. Ráadásul ez közeg kifejezetten zárt az irányodba.

 A BalBlokk zászlóbontását valóban a nyár végére tervezem, jóllehet nem szeretném, ha ez úgymond csupán az ‘én’ mozgalmam lenne. A fizikai túlélés ugyanis nem lehet a személyes projektem. A végleges nevet pedig majd adja meg az alapítói társaság, főleg hogy az általam jelenleg használt elnevezést sokan nem tartják eléggé kifejezőnek! Az eddig hallott alternatívák közül nekem nagyon bejön a “Huszárcsíny” éppúgy, mint a “Kárpáti Szövetség”. Végtére is arról van szó, hogy mutassunk már fel végre valami olyan nemzeti teljesítményt, amely a világ nagy kérdéseire adott válaszok szintjén vált ki csettintést másokban.

Magyarországon sajnos egyelőre beszűkültünk valamiféle örökzöld Orbán-Gyurcsány fóbiába, s szinte nem veszünk tudomást az utóbbi évtizedekben megváltozott világról. Bár minden okunk megvan a globális fenyegetések és a legsötétebb következményeik felvázolására, attól tartok, csupán a jajveszékeléstől nem lesz jobb. Hihetetlen munka áll előttünk. A neoliberalizmus bajnokai továbbra is gazdasági növekedésről, a tőke szabad áramlásáról és hasonlókról prédikálnak, holott az lenne a feladat, hogy anyagi értelemben miként termeljünk és fogyasszunk kevesebbet, úgy hogy ezt a “leszerényedést” ne a legszegényebbek szenvedjék el. Ma még jól érezzünk magunkat, hogy Magyarország szinte minden településén jó vagy elfogadható minőségben folyik a csapvíz, addig egy-két milliárd ember számára már napi több órás gyötrelembe van egy-két kancsó víz beszerzése. Vagy nézzük, hogy a világ legnépesebb részein mi történt az idén júniusban? Az indiai Csennai és Mudráj tartományokban jegyre adták az ivóvizet, majd aztán már arra sem, hanem a kicsinyke családi vagyonkák porladtak szét néhány liternyi folyadék beszerzésén, hogy a vízért való öldökléseket ne is említsük. És mi lesz jövőre? Kína hegyi víztartalékai mára nagyjából kimerültek. Csak e két országban bő egymilliárd embernek fogalma sincs, vajon túlélhet-e még egy vagy két évet. Mi lesz mindezek és hasonlók migrációs következménye? 

Ám a gazdagabb országok szempontjából sem rózsásabb a helyzet, amit a túlfogyasztásunk okoz. A családomban bő egy éve azon vagyunk, hogy szinte minden lépésünket kétszeresen is megfontoljuk, azaz hogy valóban szükségünk van-e egy-egy termékre, vagy autóba ülni stb. Ha hiszed, ha nem, minden áldott nap találunk valami elkerülhetőt, s az életünk ettől nem lesz szegényesebb vagy értéktelenebb. Csak hogy a legegyszerűbb példát említsem, mindig van nálunk tartós használatú bevásárlószatyor, s olyan helyeken vásárolok, ahol a zöldségeket nem kell külön zacskókban lemérni. A túlcsomagolt termékeket egyenesen nem vesszük meg. De kerüljük az olyan dolgokat, amelyeknek nyilvánvalóan hatalmas a szállítási háttere. Például megveszem az olasz kiwit, de az új-zélandit már nem. Heteken át folytathatnám.

Az általam gründolt mozgalomnak szándékoltan lesz egy szimplán alapfeladati, tehát mozgalmi ága, továbbá egy szakszervezeti és egy párt-vetülete. A szakszervezetekre azért van szükség, mert nagy csata lesz például a 4 napos munkahét kivívása, a pártok esetében pedig ez az egész egy hitelességi kérdés, azaz zászlajukra tűzik-e a legnagyobb kihívásoknak való megfelelést, vagy sem. Parlamentáris eszközökkel még soha nem küldtek nyugdíjba diktatúrákat és hasonlókat. A mozgalmak viszont annál inkább!

Hosszabb távra tekintve,  most 63 éves vagyok, tehát 2050-ben már valószínűleg a temetőben leszek, vízszintesen. Van viszont két pici gyerekem, akik elvileg 2100-ban akár 80-as, idős emberek lehetnének, de 2050-ben is csak virulens 30-asok. Minden, amit ezentúl teszek, róluk és a kortársaikról szól. Vicsorogjon, akinek nincs jobb dolga, viszont nem rájuk kell számítsunk. Sokkal inkább rád, és a hasonlókra. Meg a fiatalokra. És ez most nem az interjúalany udvarlása a szerkesztő felé, hanem életösztön.

Köszönöm! 

Kalmár Szilárd
Munkások Újsága

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük