A neoliberalizmus több mint szabadpiaci politika, a neoliberalizmus mindig is arra törekedett, hogy a vezetők javára változtassa meg a társadalom hatalmi egyensúlyát. Az ideológia demokrácia elleni támadása és a szakszervezetek ellehetetlenítése kifejezetten a szélsőjobb kezére játszik bárhol a világon.
A neoliberalizmus immár több mint háromnegyed évszázados. A Mont Pelerin Társaságnak a régimódi liberalizmus feltámasztására tett 1940-es évekbeli erőfeszítései óta a neoliberalizmus különböző formákat öltött, legyen szó a Chicagói Iskoláról és a német ordoliberalizmusról, a Pinochet vezette 1973-as chilei puccsról, a Thatcher-Reagan-féle “forradalmakról”, az IMF és a Világbank által irányított strukturális kiigazításokról vagy az európai harmadik útról.
A neoliberalizmus, mint téma az elemzések valóságos iparágát hozta létre, amely az elmúlt évtizedben csak bővült, ahogy a szakértők megpróbálnak értelmet adni az egyre vitatottabb és megfoghatatlanabb fogalomnak. Sokan most azt mondják, hogy a 2008-9-es pénzügyi válság óta a neoliberalizmus a végét járja. Protekcionista autoriter kormányok jöttek és a COVID-19 miatt nagyszabású közpolitikai megoldásokra van szükség, amelyek látszólag ellentétesek az ideológiával.
De vajon tényleg így van? Vagy a neoliberalizmus egyszerűen csak tovább döcög – még virulensebb formában?
A neoliberalizmus nem haldoklik, hanem olyan fontos átalakulásokon megy keresztül, amelyek különösen veszélyessé teszik azt a mai demokráciára nézve. Valójában éppen ez a demokráciát fenyegető veszély a kulcsa annak, hogy megértsük a neoliberalizmus ellenálló képességét. A neoliberalizmus a demokratikus intézményeink és szervezeteink alapvető rendszerének megváltoztatásával maradt fenn.
A neoliberalizmus olyan erőkkel – diktátorokkal és technokratákkal – szövetkezett, akik megvetik a demokráciát. A neoliberális projektnek ez az alapvető tulajdonsága az, ami világszerte a radikális jobboldali vezetők új fajtája számára teremt terepet. Napjainkban kialakulóban van egy szövetség a neoliberálisok, a nagytőke, a nacionalisták, az antiszociális konzervatívok és a tekintélyelvű populisták részvételével. Ez a szövetség napjainkban az egyik legnagyobb fenyegetés a demokratikus közpolitikára.
A neoliberalizmus, mint politikai projekt
Sokak számára a neoliberalizmus olyan gazdasági elképzelések összessége, amely a piacok felsőbbrendűségét hirdeti. A gondolkodásmód lényege az, hogy a neoliberalizmus képes elbizonytalanítani majd legyőzni olyan rivális eszméket, mint az állami tervezés. Azok, akik a neoliberalizmusnak ezt a meghatározását vallják, az állam „visszatérésére” utaló jelenségeket annak bizonyítékaként értelmezik, hogy az inga visszalendül a neoliberalizmust elutasító társadalmi konszenzus felé.
A neoliberalizmust tehát általában úgy értelmezik, mint azt az ideológiát, amely a piacokat az államok és a társadalmak fölé helyezi. A kutatások azonban bebizonyították, a neoliberálisok a választási szabadságot és az elnyomó állami szabályozásoktól való felszabadulást hirdetik, de mindig is tisztában voltak azzal, hogy erős, igen gyakran kényszerítő államra van szükség.
Ez két dolgot jelentett. Először is a neoliberálisokat kevésbé érdekelték a piacok önmagukban (és még kevésbé a piaci verseny), mint az, hogy mit lehet elérni azokon keresztül. Bár a neoliberálisok általában minden olyan állami beavatkozást meg akarnak szüntetni, amely beavatkozik a magánvállalkozások szabad döntéseibe, nem ellenzik az állami beavatkozás minden formáját. A neoliberálisok azonban kevésbé aggódnak az állami beavatkozás miatt akkor, amikor tőkés üzleti csoportokat támogatják például nagyvonalú adómentességekkel vagy pénzügyi válságok idején nyújtott masszív mentőcsomagokkal, de amikor ugyanilyen jellegű állami támogatás felmerül a munkásosztály irányába, máris előjönnek fenntartásaikkal.
Ma tehát már jól tudjuk, hogy a neoliberálisoknak erős államokra van szükségük ahhoz, hogy szabad piacaikat kikényszerítsék – és érvényre juttassák -, még akkor is, ha ez nyíltan elnyomó állami intézkedések formájában történik.
A neoliberalizmus ennek megfelelően sokkal több, mint a szabad piacokkal kapcsolatos elképzelések összessége. Ez egy olyan politikai projekt, amelynek célja nem csupán az állam hatalmának csökkentése, hanem – konkrétabban – bármely kollektív szereplő – legyen az állam, szakszervezet, politikai párt – azon képességeinek gyengítése, hogy beavatkozzon a magánvállalkozások döntéseibe. Ez a hatalmi egyensúly megváltoztatására irányuló projekt.
Neoliberalizmus kontra demokrácia
Ahhoz, hogy megértsük a neoliberalizmus és a demokrácia közötti kapcsolatot, meg kell vizsgálnunk a neoliberálisok ősi félelmét a tulajdon nélküli többség zsarnokságától és annak lehetőségétől, hogy demokratikus törekvéseik a gazdasági szabadságba ütközhetnek. James Buchanan, a neoliberális hagyomány egyik legelismertebb képviselője, jól elmagyarázta ezt híres könyvében, a Democracy in Deficit címűben.
„A neoliberalizmus szakszervezetek és kollektív tárgyalási jogok elleni támadása jól dokumentált. Kevésbé ismert az a mód, ahogyan politikai intézményeinket úgy alakították át, hogy blokkoljanak minden hiteles politikai ellenzéket.”
Nem a szabad versenyre, a megfelelő piaci működésre, de még csak nem is az állami beavatkozás bírálatára helyeződik a hangsúly, hanem „azokra a politikai intézményekre, amelyeken keresztül a gazdaságpolitikát végre kell hajtani”.
A neoliberalizmus korlátozza a demokratikus politikát azáltal, hogy megváltoztatja a támogatói és ellenfelei közötti erőviszonyokat, azzal a végső céllal, hogy beszűkítse a politika és a politikai szereplők számára rendelkezésre álló teret. A neoliberalizmus és a demokrácia latin-amerikai és kelet-európai tanulmányozása alapján három konkrét mechanizmus működését azonosíthatjuk.
Az első egy új üzleti osztály létrehozását jelenti a korábbi állami vagyon privatizálásával és új üzleti lehetőségek engedélyezésével az immár liberalizált ágazatokban. Sokáig úgy tartották, hogy a szociális állam lebontásának logikája a hatékonyság és a növekedés maximalizálásáról szólt. Azokban az országokban azonban, ahol a neoliberalizmus virágzott, a célzott privatizáció és a dereguláció elsősorban azokat a vállalkozásokat kívánta létrehozni vagy megerősíteni, amelyek a legnagyobb valószínűséggel támogatták a tágabb értelemben vett neoliberális projektet.
Ez különösen a pénzügyi szektorban, a versenyképes exportcégek és a multinacionális vállalatok körében volt így. A neoliberalizmus állandósulásában érdekelt vállalkozások kihasználták a számukra biztosított strukturális előnyt, hogy visszavágjanak a reformkísérleteknek, az adózástól, az iparpolitikától és a szociális intézkedésektől kezdve a környezetvédelmi és munkavédelmi intézkedésekig.
Másodszor, a neoliberalizmus úgy maradt fenn, hogy megakadályozta az “antineoliberális” politikai erők térnyerését. A neoliberalizmus szakszervezetek és kollektív jogok elleni támadása jól dokumentált. Kevésbé ismert az a mód, ahogyan politikai intézményeinket úgy alakították át, hogy ellehetetlenítsenek minden hiteles politikai ellenzéket. Ez magában foglalta a végrehajtó hatalom hatáskörének növelését a reprezentatívabb parlamentek megkerülése céljából, a többségi döntések felülbírálására képes, nem választott, mégis vétójoggal rendelkező szereplők intézményesítését és még sorolhatnánk. Az ilyen jellegű próbálkozások közül a legsikeresebbek azok voltak, amelyek a politikai választási rendszereket alapjaiban alakították át, például teljesen átszervezték a választási körzeteket és gyökeresen új választási szabályokat alkottak.
Ez volt a helyzet Chilében, ahol 1989-ben a választási rendszert és a körzetek nagyságát (a megválasztott képviselők számát egy adott körzetben) úgy alakították ki, hogy a jobboldal a képviselők felét kapja a parlamentben (a megszokott egyharmad helyett). Ez volt az a lépés, amely a baloldalt húsz évig képviselet nélkül tudta tartani, miközben a mérsékeltebb baloldalt hosszú távú szövetségre kényszerítette a centrista erőkkel, amelyek egyébként reformpárti álláspontjukat felhígították. A Pinochet által megtervezett chilei politikai intézmények alapvető jellemzőinek megváltoztatása kulcsszerepet játszott abban, hogy az 1990-es és 2000-es évek négy egymást követő balközép kormánya alatt nem történhettek valós reformok.
Más esetekben a választójog korlátozására irányuló erőfeszítések a lakosság nagy részének teljes jogfosztását is eredményezték. Ez volt a helyzet Észtországban, ahol a neoliberalizmus közös nevezőre jutott a volt Szovjetunióval szembeni nacionalista függetlenségi mozgalom legradikálisabb képviselőivel. A neoliberálisok sikeresen kihasználták az észt nép azon félelmét, hogy az ország nagyszámú orosz lakosa (1989-ben mintegy 40 százalék) blokkolhatja a függetlenséget. Emiatt az orosz nemzetiségűek szavazati jog nélkül maradtak. Mindezt úgy tették, hogy közben keresztülvitték az egyik legátfogóbb neoliberális projektet, amelyet Kelet-Európában végrehajtottak.
Emiatt azok, akiket ezek a reformok leginkább sújtottak, vagy nem rendelkeztek szavazati joggal, vagy nacionalista, nem pedig társadalmi-gazdasági okokból szavaztak. Ez végül megakadályozta, hogy olyan szociáldemokrata erők alakuljanak, amelyek képesek lettek volna legalább mérsékelni a neoliberális támadást.
Végül a neoliberálisok elszigetelték a politikai döntéshozókat a népi követelésektől az olykor „alkotmányos bezártságnak” nevezett módszerrel, ami azt jelenti, hogy egy ország gazdaságpolitikájának kulcsfontosságú aspektusait a demokratikus kontroll hatókörén kívül tartják. A független központi bankok és a fiskális politikai szabályok például kulcsfontosságú eszközei annak, hogy a monetáris és fiskális politikát távol tartsák a demokratikus konzultációtól. Az inflációnak a legfontosabb makrogazdasági célként való rögzítése csökkentette a központi bankok azon képességét, hogy a monetáris politikát a gazdasági válságok enyhítésére használják, és a foglalkoztatási megfontolásokat előnyben részesítik az árstabilitási szempontokkal szemben. Ezzel szemben a költségvetési szabályok jelentősen csökkentették a kormányzat általános mozgásterét. Ráadásul az ezen intézkedések megváltoztatásához szükséges magas alkotmányos küszöbértékek megállapítása a választott kormányok gazdaságpolitikai eszköztárának kulcsfontosságú elemeit zárta ki a kormányok hatásköréből.
A neoliberális projektet sikeresen megvédte egy üzleti ágazatokban gyökerező társadalmi blokk, köszönhetően azoknak a konkrét gazdasági és intézményi előírásoknak, amelyekkel tudatosan csökkentették a politika számára rendelkezésre álló mozgásteret. Ennek pedig egyenes következménye volt demokráciáink képviseleti jellegének erőteljes csökkenése.
Neoliberalizmus és a populista jobboldal
Figyelembe véve a neoliberalizmusnak az alapvető demokratikus intézményekhez való ellenséges viszonyát, nem nehéz megérteni a neoliberalizmus és a mai radikális populista jobboldal kölcsönös vonzalmát. A radikális jobboldal nem a neoliberalizmus „romjaiból” emelkedik ki, hanem azokból a konkrét lehetőségekből, amelyek a neoliberalizmus alapvető elveinek a populizmussal való „keveredéséből” adódnak.
Hogyan alakult ki ez a keverék? Az 1970-80-as években a neoliberális eszmék és a tekintélyelvű rendszerek összekapcsolódtak, hogy a világ valaha látott legátfogóbb reformokat – és diktatúrákat – hozzanak létre. Később, az 1990-es és 2000-es években a neoliberálisok meghódították a technokrata „harmadik út” elitjének szívét és elméjét, amely a piaci fegyelmet akarta ráerőltetni a felelőtlen kormányokra. A szociáldemokrata és liberális politikusai kötődésű politikai szervezetek gyengülése és eltűnése után a neoliberalizmus ma már a centrumországokban is hajlandó szövetségre lépni a radikális populista jobboldallal.
Ez a kötelék nem a piaci szabadság iránti közös elkötelezettségen alapul, hanem a demokratikus politika közös megvetésén és a demokratikus képviseleti intézmények további korlátozásának vélt szükségességén (nem is beszélve a társadalom individualizált felfogásáról). Ezért annak ellenére, hogy a populizmus és a neoliberalizmus ellentétes tendenciák, az alapvető demokratikus szabadságjogok és intézmények ellehetetlenítésére irányuló populista kísérletek valójában a neoliberalizmus antidemokratikus projektjét erősítik.
A neoliberalizmus szinte mindenhol a végrehajtó hatalom megerősítésével és a demokratikus hatalomnak a felelősségre nem vonható bürokratikus intézményekre való átruházásával társult. A neoliberálisok gyakran megváltoztatták a választási rendszereket és a politikai képviseleti rendszereket a „gazdasági szabadság” érdekében, hasonlóan ahhoz, ahogyan a radikális populista jobboldal ma aláássa a demokratikus rendszereket.
A radikális populista jobboldal valóban egy moralizáló és nacionalista világnézetet vall, ami látszólag ellentétben áll a neoliberalizmus individualizmusával. Amikor a neoliberálisok széles társadalmi támogatásra hivatkoztak, általában a szabadabb piacok által előidézett tömeges egyéni fogyasztás potenciális előnyeire hivatkoztak. Ezzel szemben a populista mozgósításról azt mondták, hogy az egyre apatikusabbá és individualizáltabbá váló társadalmat újra átpolitizálja.
Amint azonban Melinda Cooper kutatása kimutatta, a neoliberalizmus és az antiszociális konzervativizmus között szoros kapcsolat van. És ahogy Wendy Brown emlékeztet bennünket, a Hayek-féle neoliberalizmus a gazdasági szabadságjogok mellett a hagyományos társadalmi hierarchiát védelmezte. Ezen hierarchiában a családi értékek és a hagyományos otthoni munkamegosztás voltak a legfontosabbak. Ez erősen egybecseng a populista jobboldal idealizált hagyományos családformájával, amely központi szerepet kap az ideológiában.
Ha Nyugat-Európán és az alapító OECD-országokon túlra tekintünk, a neoliberalizmus és a radikális jobboldal másik központi jellemzője, a nacionalizmus közötti kapcsolat sem újdonság. A nacionalista sovinizmus már az 1990-es évek neoliberális-populista vezetőiben is jelen volt Latin-Amerikában és Kelet-Európában, a tipikus példák ezek közül Alberto Fujimori Peruban és Lech Wałęsa Lengyelországban – valamint a már említett észtországi példa.
Ezekben az esetekben a társadalomfelfogás individualizált, centrumban a „nép” üres fogalmára való hivatkozással. A „nép” a jobboldali populizmusban nem a társadalom alapegységét jelenti, és nem is közös kötelékeken alapul, hanem az egyénnek a populista vezetővel való azonosulását jelenti. A filozófus Theodor Adorno az 1960-as évek Németországában megfigyelve a radikális jobboldal új típusának felemelkedését, pontosan észrevette, hogy vonzerejük nem annyira a démoszhoz vagy a nemzethez hasonló eszméken, hanem inkább az egyén tekintélyelvű személyiségjegyein, valamint a tekintély és a fegyelem iránti vágyakozáson alapul. Ugyanebben az értelemben a populista „társadalom átpolitizálása” dühös csőcselékhez vezet, de valójában nem ad teret annak a fajta szervezett kollektív hatalomnak, amelytől a tulajdonosi osztály igazán tart.
A populisták nem erősítették meg azokat a munkásokat, akiknek a védelmére esküsznek, még kevésbé csökkentették az tőkésosztály hatalmát, különösen nem a pénzügyi elitét.
Korábban neoliberális projektet a harmadik út technokrata elitjei irányították, ők azonban vonakodva ugyan, de elismerték a neoliberalizmus túlkapásait, lehetővé tették a technokrata szervek nagyobb elszámoltathatóságát. A valódi neoliberálisok mára megértették, hogy projektjük a képviseleti demokratikus intézmények folyamatos korlátozásán kell alapuljon. Ez pedig a neoliberálisok és a populisták közötti szövetség legfontosabb alapja.
Ez a folyamat felgyorsítja a demokratikus politika hanyatlását és szítja a tekintély, a rend és a társadalmi konzervativizmus iránti vágyat, miközben szabadjára engedi a tőkés osztályt. Az, hogy a neoliberalizmus és a radikális populista jobboldal képes lesz-e stabil hibridet alkotni, strukturális és intézményi tényezőktől – vagyis a politikától – függ. Csak ha felismerjük azokat a konkrét gazdasági, politikai és intézményi mechanizmusokat, amelyek a neoliberalizmust ennyire ellenállóvá teszik, akkor kezdhetünk el felvázolni néhány ötletet arra vonatkozóan, hogyan lehetne megállítani az előretörését, úgy hogy közben megvédjük a demokráciát és az egyenlőséget is.
Cikkünk Aldo Madariaga Jacobinban megjelent írásának szerkesztett változata. Amennyiben a fordítással kapcsolatban észrevételed van, jelezd irányunkba munkasokujsaga@gmail.com!
Munkások Újsága
