A náci propaganda a szovjet offenzívát az “untermensch” magyar honfoglalók támadásához hasonlította

Az antikommunizmus lényegében egy máig ható náci ideológiai kreálmány, amelyet a háború végén lényegében változatlan formában vettek át az amerikaiak. Az “untermensch” népek Keletről jövő offenzívájával való fenyegetésnek rengeteg embert ölt meg, de nem a tényleges nemi erőszakok, a rablógyilkosságok szedtek áldozatokat elsősorban, hanem a gerjesztett félelem miatti tömeges öngyilkosság.

A náci Németország háborús ideológiájának egyik legfontosabb eleme volt az, hogy Európát  a keleti-bolsevik invázió rémképével mozgósítsák a Szovjetunió és népei ellen. Ennek a náci antikommunista propagandának az öröksége ma virulensebb, mint valaha, már csak azért is, mert kihaltak a kortanúk, akik cáfolni tudnák az egyre nagyobb  történelmi hazugságokat. 

Hitler megtámadott, kirabolt országokat és a legtöbb helyen tömeggyilkosságokat és tervezett népirtást hajtottak végre a németek ideológiája által vezetve. A náci vezetés mindezt  erkölcsileg elfogadhatóvá kellett tegye a társadalom számára. Ezt csak úgy lehetett elérni, hogy  a háborút a “gonosz” elleni küzdelemnek állították be, azaz az ellenség csak külsőleg hasonlíthatott emberi lényekre. Így született meg az “emberalatti” fogalom, az untermensch. A felfogás szerint az untermensch olyan lény, amely képtelen a kialakult állami és kulturális formákban élni és ezért lázadást hirdet e formák ellen. Erre példa a bolsevik forradalom a nácik szerint. Mint állították, az 1917-es forradalom előtti orosz társadalom rosszul volt megszervezve, így az untermensch, alsóbbrendű csőcselék képes volt tönkretenni azt. A nácik szerint a szovjet kommunisták ráadásul rossz példájukkal megfertőzhették más társadalmak “értéktelen” embereit minden nemzetben, így veszélyt jelentettek az egész emberi civilizációra. A bolsevizmus elleni harc a nemzetiszocialista ideológiában központi szerepet kapott. Állításuk szerint csak a fehér faj képes a megfelelő államformák létrehozására, a többi faj erre képtelen. Azt propagálták, hogy amennyiben a fehér faj keveredik más fajok vérével, akkor ez a képesség elvész. Az untermensch azért ilyen, állították,  mert kevert, és ezért rossz vér. A náci ideológiában nem a némethez hasonlóan többségében szőke és kék szemű oroszokkal riogatták a németeket, hanem az ázsiai vonásokkal rendelkező tatárokkal, mongolokkal, amelyek szerintük mindenkor vadak, az emberi civilizációval szemben mindenkoron ellenségesek voltak. Az orosz történelem az ázsiai elemekkel való keveredés miatt a veleszületett barbárság hullámainak sorozatából áll, állították. A nácik szerint emiatt van, hogy az oroszok mindig is az elsők voltak a forradalmi szélsőségek terén, Bakunyin az anarchizmus szellemi atyja volt, Lenin pedig a nemzetközi bolsevizmusé. Ez a logika szükségszerűen eredményezi azon álláspontot, hogy az orosz bolsevik pedig emberalatti, azaz untermensch lény. Már az iskolákban is azt tanították, hogy az oroszokban mindig is két vérfolyam küzdött, az európai és az ázsiai. Hitler követői szerint a bolsevik forradalom az európai vér vereségét jelentette, a bolsevizmus ebben a fajilag és szellemileg eldeformálódott testben jöhetett létre és ezt veszélynek tekintették az “árja” német népre nézve.

Rosenberg, a nácizmus főideológusa ezt így fogalmazta meg: “Az untermensch már sokszor rátámadt az emberiségre. Ilyenek voltak Attila és Dzsingisz kán szörnyű inváziói. A sztyeppék rút és csonka népeinek hordái többször átdübörögtek Európán. Ferde szemük csillogott az izgalomtól és a mohó vérszomjtól. Zűrzavart és pusztítást hagytak maguk után. “Jönnek a hunok!” – írták le a krónikások haláluk előtt. Hányszor ismétlődött meg ez a kiáltás az évszázadok során? És most Oroszország ismét itt tart, ebben az országban olyan embertelen tanok, mint a nihilizmus és bolsevizmus megszülettek.”

Himmler még a magyarokat is néven nevezte az untermensh népek között: “Amikor ti barátaim keleten harcoltok, ugyanazon untermensch faj ellen küzdötök, amely egykor hunok néven jött, magyarok néven ezer évvel ezelőtt Heinrich és Ottó királyok idején, ma pedig a bolsevizmus politikai zászlaja alatt oroszoknak nevezik őket.”

A háború utolsó szakaszában a tengelyhatalmak propagandája arra összpontosított, hogy a fenti logikát felerősítse, a lakosság rettegjen attól, hogy mi jön az esetleges katonai vereség után. Azt mondták, hogy ha a németek nem vetik be utolsó erejüket, akkor borzalmak és szörnyűségek hosszú sora fog következni. A német propagandisták a háború után elismerték, hogy az oroszok elleni agitáció aratta a legnagyobb sikert: a lakosság pszichológiailag elfogadta az állatiasan kegyetlen “untermensch” szovjet katona ellenségképét és kész volt elhinni a Vörös Hadsereghez köthető bármilyen rémtettet. A helyzetet csak rontotta, hogy a háborús évek alatt a hátországban igenis lehetett tudni a frontokon elkövetett német brutalitásról. A civilek, azaz nők, gyerekek, öregek elleni embertelenség, a nemi erőszak, a tömeggyilkosságok nem voltak ismeretlenek. Sőt, a megszállt területeken német katonától született gyerekekről még nyilvántartást is vezettek, amiben az már persze nem szerepelt, hogy a nemi aktus kölcsönös beleegyezésen alapult vagy sem. 

Az emberek beszélgettek otthon katonákkal, láttak fényképeket a mészárlásokról, “trófea” csomagokat kaptak a frontról. Sok katona otthon sem titkolta, hogy emberileg képtelen elviselni az átélt szörnyűségeket. Tudhatták tehát a hátországban, hogy mindennek következménye kell legyen a Vörös Hadsereg megérkezése után. A várható tömeges nemi erőszakról és tömeges rablógyilkosságokról szóló fasiszta propaganda meglévő és nem alaptalan félelmet erősített fel a németekben. Volt egy szomorú vicc is, ami úgy szólt, hogy “Örüljetek a háborúnak, mert a béke sokkal szörnyűbb lesz”.

A félelem többet ölt, mint a fegyverek

Ez a szándékosan gerjesztett tömeghisztéria valószínűleg sokkal több áldozattal járt a polgári lakosság körében, mint ahány áldozata a szovjet katonáknak volt. A Vörös Hadsereg szinte minden harcoló egysége jelzett tömeges öngyilkosságokat Németország területéről. A “barbárok inváziója” miatt rettegő emberek mészárolták le a szovjet egységek bevonulása előtt gyermekeiket, az idős szülőket és aztán végeztek magukkal is. A jelentések szerint azok az öngyilkosok, akik a Vörös Hadsereg katonáinak megérkezéséig életben maradtak, visszautasították a segítséget, és ismételgették: “Jobb meghalni, mint az oroszokkal együtt élni.”

Sok otthonából elmenekült ember az óvóhelyeket csak akkor hagyta el, amikor már látni lehetett, hogy a szovjetek nem készülnek a várt már-már rituális tömeggyilkosságokra. “Egységeink megérkeztével, egy idő után, meggyőződve arról, hogy a Vörös Hadsereg nem áll bosszút a lakosságon, az emberek visszatérnek otthonaikba” – áll az egyik politikai jelentésben: “Ilnau faluban január 23-án reggel még csak két öregember és egy öregasszony volt, január 24-én este már több mint 200 ember.” 

Az utcákon és a házakban a szovjet katonákkal való találkozáskor a lakosok felemelt kézzel álltak mozdulatlanul, volt hely, ahol egy idős német asszony meglepődve mondta: “Már fél nap eltelt az oroszok érkezése óta, és én még mindig élek”. 

A Vörös Hadsereg harcosai számos helyen beszámoltak arról, hogy maguknak kellett megmenteniük németeket, akik az inváziótól való félelemnek lettek az áldozatai: “Hirtelen, egészen közelről lövést hallottunk abból a házból, ahol az első autónk megállt. Egy német tiszt kézifegyverével lőtte agyon magát, a szomszéd szobában egy nő feküdt és két csecsemő, hab jött ki a szájukból. A katonai mentős Koroljov berohant a házba. Utasítást adott, hogy hozzanak tejet a pajtából és azt itatta az áldozatokkal. Két nap múlva a gyerekek kezdtek felépülni, az asszony elmondta, hogy férje előző este azt mondta: “Vége van. Te és a gyerekek nem kerülhettek a kezükbe. ” Amikor meghallotta a közeledő autók hangját, sietve mérget adott feleségének, hogy itassa azt meg a kisfiúval és kislánnyal. A feleség fegyverrel a kezében ivott a méregből, ami után elvesztette az eszméletét, így nem tudta főbe lőni magát.”

A náci propaganda jól jött a hidegháborúra készülő Egyesült Államoknak

Németország háborús veresége súlyos lelki trauma lett a németek számára. A propaganda közhelyei összefonódtak a nemzeti büszkeség bizonyos formáival. Tömegek képtelenek voltak feldolgozni, hogy az ország háborús vereséget szenvedett, keleti részét pedig azok szállták meg, akiket a sajtó nemrég még “untermensch”-nek nevezett. 

Sok német számára, akik lelkileg képtelenek voltak elszakadni a nácizmustól ez hatalmas nemzeti és személyes megaláztatás is jelentett, ami szinte rosszabb, mint a valódi erőszak. A német történészek a háború utáni társadalmat katasztrófatársadalomként jellemzik, megállapítva az általános társadalmi apátiát és a dolgok jobbra fordulásnak lehetőségébe vetett hitetlenséget. 

A háború utáni Németország lakóinak ezen hatalmas traumája, a társadalmi válság és a náci propaganda öröksége termékeny talajjá vált a “szovjet bűnök” mítoszának kialakulásához. Az erőszakot elszenvedők vagy azok, akik civilként összeütközésbe kerültek a szovjetekkel a legtöbbször ezt eltitkolták szégyenérzet vagy megtorlástól való félelem miatt. A “rémségekről” szóló híresztelések emiatt már a kezdetektől olyanok voltak, mintha a “Volkische Beobachter” című náci újság propaganda cikkeiből ollózták volna össze azokat. A helyzetet csak súlyosbította a hidegháború valósága. Roosevelt elnök halála után az új elnök Truman alig titkolt szimpátiával fordult a náci ideológusok antikommunista propagandjához. A szovjet megszállás alatt lévő területekhez kötődő pletykák mindenféle ellenőrzés nélkül “bizonyossággá” válhattak nyugaton, bekerültek a köztudatába és új szenzációs hírekké lettek. 

A tömeges szovjet nemi erőszakról szóló első hírek 1945-ben, a háború alatt és közvetlenül a háború befejezése után jelentek meg az újságokban. 1946-ban a nacionalista A. J. App kiadta a Ravishing the Women of Conquered Europe (A meghódított Európa asszonyainak megerőszakolása) című brosúrát. Egy évvel később R. F. Keeling a sajtó alapján kiadta a “Borzalmas aratás” című könyvet. Ezekből csak egy idézet a sok közül:  “Bolsevizált mongol és szláv hordák érkeztek keletről, azonnal megerőszakolták a nőket és lányokat, megfertőzték őket nemi betegségekkel, megtermékenyítették őket az orosz-német félvérek leendő fajával …”. Az amerikai propaganda lényegi módosítás nélkül vette át a náci “untermensch” elméletet.

A kommunizmus elleni harc új főszereplője a náci Németország helyett az USA lett, amely azóta is legaktívabban relativizálja a szovjetek világháborús erőfeszítéseit és a Vörös Hadsereg minden katonáját erőszaktevő rablógyilkosnak állítja be. Hatalmas médiagépezetek, tudományosnak álcázott antikommunista propagandával mossák az agyakat évtizedek óta. 

Íme néhány idézet:

The Daily Telegraph: “A nemi erőszakot, amelyet gyakran a nő férje és családja előtt hajtottak végre, a szovjet katonák a német nemzet megalázására alkalmas módszernek tekintették, amely a szlávokat alsóbbrendű fajnak tekintette, amellyel a szexuális érintkezéstől eltiltották. Az orosz patriarchális társadalom és a zabolátlan mulatozás szokása is szerepet játszott, de ennél fontosabb volt a németek viszonylag nagy jóléte miatti neheztelés. “

D. Johnson: A Vörös Hadsereg csapatai még orosz nőket is megerőszakoltak, amikor kiszabadították őket a táborokból. 2002. január 25.

The Washington Post: “A Vörös Hadsereg kiváló harci képességei és tábornokainak katonai vezetése azonban rendkívüli kegyetlenséggel párosult saját katonáikkal, valamint az ellenség katonáival és civileivel szemben.” 2004. december 19.

Érdekesség, hogy egy modern dokumentumfilmhez (Felszabadítók és Felszabadítottak) 14 olyan megerőszakolt nőt akartak megkeresni a rendezők, akiknek a történetei évtizedeken át illusztrálták a borzalmakat, azaz folyamatos hivatkozást jelentettek. A film szakértő történészei közülük egyet sem találtak meg, sőt még a nyomukat sem tudták felfedezni, azaz nagy valószínűséggel fiktív személyek voltak és ennek megfelelően “beszámolóik” hitelessége is megkérdőjelezhető.

Ha miként azt a propaganda állítja a nemi erőszak áldozatai annyira sokan voltak, akkor nagyon furcsa a tanúk ilyen ritkasága, figyelembe véve elsősorban azt, hogy ma már a minimális történészi becslések is arról szólnak, hogy minden 6. nőt megerőszakolták a szovjet katonák, a gyerekeket és az öregeket is beleértve.

Egyszerűen arról van szó, hogy történészek időnként tekernek egyet az “áldozatmutatón”, hogy még emberetlenebbnek tűnjön a nácizmust legyőző Vörös Hadsereg. Sok becslésben ennek köszönhetően már 15 milliónyi megerőszakolt német nőröl olvasni. Ez azért érdekes szám, mert a potsdami konferencia határozata alapján elidegenített területek német lakossága 20-21 millió fő volt. A nők aránya ezen belül 60-65% lehetett, azaz a női lakosságot nagyjából 12-13,5 millióra lehet becsülni. De a 12-13 millióból a propagandisták szerint a Vörös Hadsereg legalább 15 milliót erőszakolt meg, vagyis többet, mint a teljes női lakosság. Ezek már olyan számok, amelyekkel már vitatkozni sem érdemes.

Munkások Újsága

  •  
  •  
  •  
  •