A németek célja ma is Moszkva elfoglalása

A németek történelmük során sokat nem változtak. “Drang nach Osten!”, azaz rohanás keletre, földet és természeti kincseket szerezni bármi áron a szlávoktól és más szolganépektől. Vért, vasat nem sajnáltak, ha eme szent cél lebegett a szemük előtt. 

1941-ben indultak neki legutóbb fegyverekkel. A horogkeresztes német zászlók már Moszkva kapujában lobogtak, amikor a bolsevikok által vezetett szovjet népek, természetesen elsősorban az oroszok elsöpörték fővárosuk alól Hitler haderejét.

A németek ekkor tökélyre fejlesztették gyilkoló gépezetüket. Szisztematikus kiirtották a megszállt orosz, ukrán, belorusz területek lakosságát. Éhenhalt több milliónyi szovjet hadifogoly, 5 elfogott katonából 4 pusztult el a német táborokban. Ugyanez az arány fordított volt a szovjet hadifogolytáborok esetében. 5 elfogott német katonából 4 hazatért. 

Felégetett falvak és városok, megerőszakolt és meggyilkolt nők, különös kegyetlenséggel gyalázták meg azokat a fiatal katona lányokat, akiket élve el tudtak fogni. Mindezt a német felsőbbrendűség nevében tette Hegel, Goethe, Wagner népe. Egyszerűen azt gondolták, hogy Berlintől távol a hatalmas orosz pusztákon bármit megtehetnek.

Számunkra magyarok számára mindebben az a legszomorúbb, hogy önként és lelkesen rohantunk Hitler után és bestialitásban egy miliméterrel se maradtunk el mögöttük. Partizánvadászatnak nevezett népirtások, szabadrablások, tömeggyilkosságok történtek egy olyan országban, amely egyedüli nagyhatalomként nem ismerte el a trianoni békediktátumot. Magyarország bűnös társa lett a náci Németországnak, de nem voltunk egyedül. Horvátok, románok, szlovákok is lelkesen rohantak a háborúba, de csatlósok közül a legrettenetesebb már a második világháborúban az ukrán nacionalizmus lett. Ők voltak azok, akik szellemi vezetőjük Bandera iránymutatására gyűlöltek és öltek mindenkit. Lengyelt, zsidót, kommunistát és oroszt, de a magyarok is rajta voltak a halállistán. Ma az utódaik, a büszke Azov fegyveresek a nyugati sajtó kedvencei.

Az antifasiszta nagyhatalmi koalíció 1945-ben legyőzt a nácizmust. Németország nyugati felében azonban a wermacht és SS katonákat jóformán le se fegyverezték, Truman új hidegháborús elvei felváltották a meghalt Roosevelt elkötelezetten antifasiszta és demokrata elkötelezettségét. Szinte azonnal megindult az uszítás a romokban lévő keleti világ ellen, hatalmas pénzösszegekkel pumpálták tele a nyugatiak által megszállt országokat. A nyugatnémetek az USA segítségével náci díszletek nélkül ott folytatták, ahol Hitler abbahagyta. Természetesen eszük ágában sem volt vezekelni bűneik miatt. Örültek, hogy az amerikai antikommunista hisztéria folytatta Goebbels propagandáját. Elmaradt tehát a szembenézés, Nürnberg egy óriási kirakat lett csupán, azonban szinte minden maradhatott a régiben. Tömeggyilkos katonák, SS-ek, Gestapo tisztek élhettek tisztes polgári jólétben, játszhattak katonai hagyományőrzést, sőt sokukat szeretettel várta az új katonai tömb, a NATO.

Szerencsére azonban ennek a gyalázatnak egyszer vége lett. Jött egy szociáldemokrata vezető, Willy Brandt. Ő volt az első nyugat-német politikus, aki szimbolikusan letérdelt mindazon áldozatok előtt Varsóban, akiket a náci németek elpusztítottak. Mint fogalmazott:

„A német történelem mélypontjával szembesülve és a meggyilkoltak millióinak súlya alatt azt tettem, amit akkor tesz az ember, amikor megbénul a nyelve” 

Ez a tett mutatott túl először a hidegháborús washingtoni uszításon. A lengyelekkel és a szovjetekkel való történelmi megbékélés esélye egy új békén és biztonságon alapuló világrend képét vetítette előre. Eme varsói gesztus elsődleges célpontja akkor még Moszkva volt. A németek felismerték, hogy az oroszokkal való békés egymás mellett élés lehet az alapja annak, hogy Németország, tágabban pedig Európa megőrizze állampolgárai jólétét és világpolitikai befolyását. Nem véletlen tehát, hogy ez a kölcsönös tiszteleten és korrektségen alapuló politika lett a meghatározója a német külpolitikának az elkővetkezendő évtizedekben Helmuth Kohl és Gerhard Schröder idején egyaránt.

Sokáig úgy tűnt, hogy a helyzet nem változott Angela Merkel idején se, azonban az egykori kancellár nemrégiben megdöbbentő beismerést tett. Egy interjúban arról beszélt, hogy a 2014-es ukrajnai válság után nem gondolták komolyan azt, hogy a békét támogatják, egyetlen cél lebegett a szemük előtt, mégpedig az, hogy időt nyerjenek az ukrajnai puccs után hatalomra került nyugatbarát oroszgyűlölő elitnek. A katonai felkészülés volt az egyetlen, ami érdekelte őket. Nem ismerős ez valahonnan? Nem jut eszünkbe Hitler két paktuma a világháború előtt? Előbb a nyugati nagyhatalmakkal majd a Szovjetunióval? Annak is csupán egyetlen célja volt, az időnyerés. Kell egy ilyen beismerésnél több Putyinnak, hogy jogszerűnek állítsa be az orosz támadást? Ukrajna ma az euroatlanti térség országainak szinte teljeskörű katonai támogatásával rendelkezik. Példátlan mennyiségű hadianyag érkezik az országba, önkéntes zsoldosoknak álcázott NATO országokból érkező katonák, főleg lengyelek harcolnak Zelenszkij oldalán. Eközben amerikai rakétákkal lövik annak a Kurszknak a környékét, ahol csak hatalmas áldozatot árán tudták megállítani a második világháborúban a nyugati agresszorokat.

Sajnos igaza van az orosz propagandának, amikor azt állítják, hogy Brüsszel, Berlin, Párizs, Varsó és Washington az utolsó ukránig harcolni fog. Az épeszű kompromisszumra minimális esély sincs, mert a nyugati háborús uszítók egyetlen célt látnak a szemük előtt, Putyin bukását. Ennek pedig az ára az, hogy az eddig elpusztult 100 ezer ukrán katona mellett legalább még egymillió halljon meg a csatamezőkön.

Németország új kancellárja – megtagadva szociáldemokrata elődjének Willy Brandtnak a politikáját – cinkos vigyorral sütögeti a pecsenyéjét és reméli, hogy Oroszország majd elbukik a harcban és akkor valóra válhat a Wermacht katonák és SS tisztek álma, Moszkva meghódítása. Öltönyös európai gengszterek vonulhatnak be amerikai haverjaikkal együtt a hatalmas keleti országba és tehetik magukévá a tengernyi természeti kincset, amivel a hatalmas ország rendelkezik. Kőolaj, földgáz, búza, szén és acél egy jól megrendezett összeomlás és forradalom után szinte ingyen lehetne az övék, sőt jól alakított szerződésekkel még ők értékesíthetnék tovább azokat. Óriási profit a láthatáron, amit el kell érni, az se baj, ha tényleg belepusztul az utolsó ukrán is.

Kalmár Szilárd
Munkások Újsága

  •  
  •  
  •  
  •