A NYUGDÍJASOK TÖBBSÉGE ROSSZUL JÁR A TISZA KORMÁNNYAL

Ön nyugdíjas és kapott már valamit Magyar Pétertől? Ha nem, akkor rossz hírünk van: Nem is fog!

A Tisza Párt által meghirdetett és a Tisza-kormányzat által megkezdett nyugdíjpolitika – a minimálnyugdíj 120 ezer forintra emelésével, a sávos nyugdíjas SZÉP-kártyával, az idősotthoni kapacitások bővítésével és az otthonápolási díjak növelésével – első pillantásra a legkiszolgáltatottabbak felé nyújtott szociális kezet szimbolizálja. A kritikai baloldal – a szociális igazságosság, a társadalmi redisztribúció és az osztályszolidaritás – szempontjából azonban ez a csomag nem jelent gyökeres fordulatot. Sokkal inkább a neoliberális piaci logika továbbélését, a tőkebarát politikai struktúra kozmetikázását és a munkásosztályon belüli ellentétek szítását eredményezi.
A rendszer egyik legsúlyosabb, azonnali társadalmi feszültséget hozó lépése éppen a minimálnyugdíj-emelés mikéntjéből fakad. Az, hogy a kormányzat kizárólag a legalsó szegmens esetében adott valamit, komoly morális és anyagi igazságtalanságot szült. A munkaalapú társadalom és a szolidaritás elve egyaránt sérül, amikor azok az idős dolgozók, akik 40-45 éven át kemény fizikai vagy alulfizetett közszolgálati munkával szereztek jogot egy alacsony, de átlagos nyugdíjra, azt látják, hogy a minimális járulékfizetési múlttal rendelkező, a munkaerőpiacról korán kiesett rétegek kiegészítése felzárkózik az ő szintjükre. Ez a tisztán adminisztratív beavatkozás ahelyett, hogy az egész alsó bérsávot emelné, a legszegényebb és legkevesebbet dolgozó rétegek előnybe részesítésével egymás ellen fordítja a kisnyugdíjasokat, mivel tudatosan nem veszi figyelembe a ténylegesen ledolgozott munkáséveket.
Ezt a feszültséget csak tovább élezi a politikai ígéretek elmaradása. A választási és közpolitikai diskurzusokban korábban megjelenő, a tényleges megélhetési kosárhoz közelebb álló 160 ezer forintos minimális ellátási szintről szóló elvárásokhoz képest a végül megállapított 120 ezer forintos küszöb határozott visszalépés és az ígéret megszegése. A kritikai baloldal szemszögéből a 120 ezer forintos minimálnyugdíj kőbe vésése nem eredmény, hanem az elvárható létminimum feladása és az élhetetlen mélyszegénység állami szentesítése, amely a tartós áremelkedések mellett csupán a biológiai létezés legalsó határán tartja az érintetteket.
Ugyanezt a neoliberális logikát tükrözi a sávos nyugdíjas SZÉP-kártya bevezetése is. A baloldali megközelítés szerint a juttatások utalványosítása nem a nyugdíjasok autonómiáját növeli, hanem a kereskedelmi és szolgáltatói tőke bevételeit garantálja közvetlen állami transzferekből. A nyugdíjas nem szabadon elkölthető, alanyi jogon járó jövedelmet kap, hanem korlátozott, kötött vásárlóerőt. Ahelyett, hogy a nyugdíjrendszer alapjaiba nyúlnának hozzá, a tőkejövedelmek átcsoportosításával garantálva a tisztességes alapadagokat, a Tisza-kormány megrekedt a felülről szervezett, paternalista segélyezés szintjén.
A 13. havi nyugdíj megtartásának módja szintén az osztályegyenlőtlenségek konzerválását szolgálja. Mivel az extra havi juttatás továbbra is a meglévő nyugdíjak arányában jár, a milliós nyugdíjjal rendelkező tehetősebb rétegek több százezer forintos állami pluszban részesülnek, míg a szegények csak töredékét kapják. Ez a társadalmi olló nyitva tartását jelenti ahelyett, hogy egy egységes, fix összegű 13. havi szolidaritási támogatást vagy a felső nyugdíjplafon visszavezetését valósítanák meg.
A meghirdetett 20 ezer új idősotthoni férőhely jelentős részének piaci alapon épülő, magántőkére támaszkodó modellje a közszolgáltatások burkolt privatizációjának tankönyvi példája. Az állam ahelyett, hogy univerzális, ingyenes és magas színvonalú köztulajdonú idősápolási hálózatot építene ki, a magánszektornak szervezi ki a gondoskodást, így a minőségi ápolás a tehetősebb rétegek kiváltsága marad. Az otthonápolási díj 50%-os emelése pedig bár lépéselőny, a gondoskodási munkát továbbra is alulértékelt családi kötelességként kezeli ahelyett, hogy azt teljes értékű, munkaviszonynak megfelelő bérrel és nyugdíjjogosultsággal ismerné el.
Összességében a kritikai baloldal szerint a Tisza nyugdíjpolitikája egy technokrata, piacbarát válasz egy mély társadalmi válságra, amely elkerüli a nagyvagyonok és tőkejövedelmek progresszív megadóztatását. A valódi baloldali alternatíva ezzel szemben a szigorú nyugdíjplafon bevezetését, a tényleges megélhetési kosárhoz kötött, jóval magasabb minimálnyugdíjat, a bérként elismert gondoskodási munkát és a kizárólag köztulajdonú, megfizethető idősápolási hálózatot követeli.

Munkások Újsága