A rendszerváltásnak nevezett ellenforradalmi fordulat a marxista történelemszemlélet alapján nem volt más, mint a tőkés termelési viszonyok erőszakos visszaállítása Magyarországon.
Ebben a folyamatban az Antall József vezette kormány nem a nemzeti szuverenitás letéteményese, hanem a nemzetközi finánctőke és a formálódó hazai komprádor burzsoázia érdekeinek kiszolgálója volt.
A „szociális piacgazdaság” hangoztatott ideológiája csupán lepelként szolgált a kapitalizmus legnyersebb formájának bevezetéséhez, ahol az állami tulajdon magánosítása és a piacok korlátlan megnyitása a közvagyon szisztematikus újraelosztását jelentette a tőke javára.
Az Antall-kormány lépései ebben az értelmezésben nem egyszerű szakmai tévedések, hanem a tőke logikájából fakadó történelmi szükségszerűségek voltak, amelyek célja a szocialista termelési mód maradványainak felszámolása és a munkaerő áruvá tétele volt. A gazdaságpolitikát a nemzetközi imperializmus központjai (Nemzetközi Valutaalap, IMF) diktálták: az adósságkönnyítés elutasításával a kormányzat a magyar proletariátus jövőbeli munkájának gyümölcsét áldozta fel a nyugati hitelezők profitéhségének oltárán.
Antall József politikai és emberi gyengesége
A történelmi folyamatok elemzésekor nem hagyható figyelmen kívül a vezetői karakter kérdése sem, amely Antall József esetében súlyosbította a rendszerszintű válságot.
Antall, mint a hanyatló úri középosztály nosztalgiájába révedő figura, alkalmatlannak bizonyult a történelem viharaival való szembenézésre. Gyenge, határozatlan jelleme megnyilvánult abban a görcsös ragaszkodásban, amellyel a 19. századi gyökerű dzsentri-horthysta értékeket próbálta ráerőltetni egy összeomló gazdaságú országra. Ez a belső bizonytalanság vezetett a „pávatánchoz” a párton belüli radikálisokkal szemben is: Antall képtelen volt határozott osztályalapú vagy akár polgári demokratikus választ adni a feltörekvő fasisztoid hangokra. Személyes gyengesége és döntésképtelensége miatt a kormányzat gyakran bénultan szemlélte az eseményeket, legyen szó a taxisblokádról vagy a gazdasági szabotázsakciókról, ami csak tovább mélyítette a dolgozó tömegek kiszolgáltatottságát. A miniszterelnök arisztokratikus gőgje mögött valójában egy, a valóságtól elszakadt, a tőke áramlásait és a nép szenvedését megérteni képtelen gyenge politikus képe rajzolódott ki.
Megdöbbentő tény, hogy a mai kormányzat kulcsfigurái Orbán Viktor – Kövér László – Bayer Zsolt – Schmidt Mária négyesfogat példaképként tekint erre a szerencsétlen, gyenge és kártékony emberre.
A termelőerők lerombolása, a magyar munkásosztály rabszolgasorba taszítása
A KGST összeomlása utáni piaci űr betöltését a kormányzat nem a hazai ipar védelmével, hanem a határok teljes megnyitásával valósította meg, ami a hazai termelőerők tudatos rombolásához vezetett. A gyárbezárások és a nehézipar leépítése a nyugati tőke térhódításának feltétele volt, amely így versenytárs nélküli felvevőpiacot nyert magának. Ez a folyamat a transzformációs visszaesésben öltött testet, amely valójában a társadalmi tulajdon magántőke kezére játszását fedte le. A kapitalizmus restaurációjának legdrámaiabb következménye a tömeges munkanélküliség, azaz az ipari tartaléksereg létrehozása volt. A szocializmusra jellemző teljes foglalkoztatottság felszámolása a tőkés termelés alapfeltétele: a munkanélküliség rémével lehetett letörni a béreket és fegyelmezni a munkásságot. Az Antall-kormány asszisztált ahhoz, hogy közel egymillió ember zuhanjon ki a munka világából, véglegesen elvágva a munkásosztály jelentős részét a társadalmi felemelkedéstől.
Eredeti tőkefelhalmozás, a nemzeti rablótőkések aranykora
A tulajdonviszonyok átalakítása, a kárpótlás rendszere a tőkés eredeti felhalmozás sajátos magyarországi formája volt. A kárpótlási jegyek rendszere nem az „igazságtételt” szolgálta, hanem a közvagyon magánosítását legitimálta. A kisemmizett dolgozók, akik a létfenntartás kényszere miatt áron alul váltak meg papírjaiktól, csupán statisztái voltak a folyamatnak, miközben a spekuláns tőke e jegyekkel szerezte meg az állami vállalatokat és a földeket. Ezzel párhuzamosan a hatalom a nacionalizmus ideológiai fegyveréhez nyúlt, hogy elfedje a valós osztályellentéteket. A Csurka István nevével fémjelzett szélsőjobboldali retorika és a fasisztoid elemek megjelenése a válságba jutott kispolgári rétegek reakciója volt. Az antiszemitizmus és a kirekesztés felélesztése arra szolgált, hogy a dolgozók dühét a tőkés kizsákmányolás rendszere helyett bűnbakokra irányítsa, elterelve a figyelmet a gazdasági kifosztásról.
Az 1994-es népi győzelem elárulása és a technokrata puccs
1994-ben a választásokon az MSZP elsöprő győzelme a dolgozó tömegek egyértelmű állásfoglalása volt a kapitalista restauráció ellen; a nép akarata szerint ez a szocialista értékrend és a biztonság győzelmét jelentette volna a tőkés káosszal szemben. A munkásosztály és a kiszipolyozott rétegek abban a reményben adták szavazatukat, hogy megállítható az Antall-féle privatizáció és visszaállítható a néphatalom gazdasági bázisa. Azonban az MSZP revizionista vezetése, amely már korábban összefonódott a technokrata menedzserréteggel és a nemzetközi tőkével, elárulta ezt a mandátumot. Ahelyett, hogy a nép akarata szerint szocialista útra tértek volna vissza, a pártvezetés erőszakkal és cinikus módon a kapitalista keretek között tartotta az országot. A liberális SZDSZ-szel kötött koalíció és az azt követő neoliberális megszorító politika bizonyította, hogy a párt elitje már köze sem volt a proletariátushoz, hanem a burzsoá restauráció második hullámának végrehajtója volt, amely véglegesítette Magyarország félgyarmati függését a globális kapitalizmustól. Azonban ez már egy másik történet Magyarország modernkori katasztrófáinak sorában.
Munkások Újsága
