KAPITÁNY SZERINT NEM KELL AZ OROSZ OLAJ ÉS GÁZ, CÉLEGYENESBEN AZ AMERiKAI LNG

A budapesti kormány az orosz energiáról való azonnali leválást és a nyugati energiaóriásoktól való függést hirdeti. A számlát a dolgozók fizetik meg, miközben az amerikai LNG-tőke és a balkáni tranzitmonopóliumok már dörzsölik a markukat.

A kelet-európai energiapolitika színházában újabb felvonás kezdődött, amelynek forgatókönyvét nem Budapesten, sokkal inkább Brüsszelben és Washingtonban írták. Kapitány István Magyarország gazdasági és energiaügyi minisztere a tőkés elit „G7 Paradigma” elnevezésű energiakonferenciáján büszkén tárta a nyilvánosság elé a tervet: Magyarország alig egy év alatt teljes mértékben feladná a megbízható és olcsó orosz földgáz- és kőolajimportot, hogy helyette a nyugati geopolitikai érdekeknek alárendelt, jóval drágább alternatívákra térjen át.

A diverzifikáció mítosza: Szabadulás az egyik függőségből a transzatlanti tőke markába
A kormányzati retorika a „diverzifikáció” és a „biztonság” jelszavaival igyekszik eladni a lakosságnak a fordulatot. A valóságban azonban nem függetlenedésről, hanem a keleti energiaforrások szétveréséről és az amerikai–európai tőkés monopóliumoknak való teljes kiszolgáltatásról van szó.
A tervek szerint az eddig 80 százalékban orosz gázra és 90 százalékban orosz olajra épülő magyar energiaellátást a romániai Neptun Deep mélytengeri gázmező kitermelésével, valamint a horvát és görög LNG-terminálokon keresztül érkező gázzal váltanák ki. Ami a burzsóá média tálalásában „szabadságként” jelenik meg, az a dolgozó osztály számára brutális áremelkedést és bizonytalanságot jelent. Az USA-ból és az imperialista érdekszférákból szállított cseppfolyósított gáz (LNG) nemcsak környezetpusztító technológiával készül, hanem a szállítási és újraelgázosítási költségek miatt méregdrága is. A romániai és horvátországi infrastruktúra kihasználása pedig a balkáni tranzitvállalatok profitéhségének teszi ki a magyar energetikai szektort.

Tőkés felelőtlenség és infrastrukturális rombolás
A miniszter beszédében éles kritikával illette a korábbi infrastruktúra-politikát, rámutatva arra, hogy miközben kritikus állapotú hidak és halaszthatatlan energiahálózati fejlesztések vártak forrásokra, a tőke és az állam összefonódása afrikai projektekbe és látványberuházásokba pumpálta a milliárdokat.
Ugyanakkor az új kurzus válasza sem a szociális alapon szervezett, közösségi energiagazdálkodás, hanem a neoliberális brüsszeli hitel- és támogatási hálókba (RRF) való visszatérés. A Paks II. projekt bizonytalanná tétele jól mutatja a tőkés államműködés csődjét: ahelyett, hogy hosszú távú, olcsó és stabil energiatermelést biztosítanának a lakosságnak, a nukleáris beruházásokat is a brüsszeli politikai elvárásoknak megfelelően vizsgálják felül és akasztják meg.

A szankciós politika ára: A dolgozók fizetnek
Miközben a brüsszeli technokraták és a transzatlanti elitek a gazdasági háború és a szankciók sikerét ünneplik, a kelet-közép-európai dolgozók mindennapjai a megélhetési válságról szólnak. Az orosz nyersanyagokról való erőltetett, politikai indíttatású leválás egyet jelent a rezsiköltségek elszabadulásával és az üzemanyagárak drasztikus emelkedésével.
A magyar kormány ígérete, miszerint a lakossági terheket „megvédik”, a tőkés piaci valóságban tarthatatlan illúzió. Ha a csővezetékes, olcsó orosz energiát felváltja a profitéhes nyugati konszernek által dominált LNG-piac, a gazdasági teher végül elkerülhetetlenül a munkásosztály vállára nehezedik. A keleti függőség felváltása a transzatlanti tőkefüggőséggel nem szuverenitás, hanem önkéntes alávetés az imperialista tömb érdekeinek.

Munkások Újsága