Oly sok szép május elsejei (mely nem a munka dicsőítésének, hanem a kevesebb munka követelésének ünnepe) történetünk van nekünk, a társadalmi emancipáció híveinek, hogy nehéz is a választás melyiket elevenítsük fel az ünnepen. Legyen talán Franciaország és egy 115 évvel ezelőtti vidám majális akorból, amikor még Franciaország nem a reakció, hanem a forradalmi munkásmozgalom fellegvára volt.
A szociáldemokrata történet klasszikus esetében (ilyen természetesen mindenekelőtt a német, de egyébként a magyar is) a politikai demokráciáért vívott küzdelem párhuzamosan zajlik le a munkásmozgalom szociális harcaival (még Angliában is ez a helyzet a chartista mozgalommal és a trade-unionizmussal, csak éppen fél évszázaddal a kontinens előtt). Ez azzal jár együtt, hogy egyfajta párhuzamosság, sőt erős kölcsönös függés alakul ki a politikai és a szociális küzdelem között: a szocializmusért folyó harc nem válik el a demokráciáért vívott küzdelemtől (és vice versa). Franciaországban teljesen más volt a helyzet: az általános választójog, a demokrácia intézményesülése (1793, illetve 1848) jóval megelőzte egy valamiféle szociáldemokrata kultúra kialakulását, de egyébként magának az ipari forradalomnak (így az ipari munkásosztálynak) a kibontakozását is. A francia szocialisták nem voltak, mert nem lehettek a demokrácia kivívásának élharcosai, így értelemszerűen azonnal jóval fogékonyabbak voltak annak kritikájára, mint azok a pártok, melyek évtizedeken keresztül ezért küzdöttek. Franciaországban a „szociális kérdés” már a parlamentarizmus kialakulása után kezdte el dominálni a munkásosztály kollektív öntudatát: innen az a jelenség, hogy itt már kevéssé hittek abban, hogy ez a rendszer képes megoldani a munkások szociális problémáit. Míg Németországban a lassalle-iánus „szociális népállam” és más illúziók sokáig uralták a munkásmozgalmat, addig Franciaországban a szocialista mozgalom egyidős a parlamentáris demokráciában való csalódással, kiábrándultsággal. Míg a kontinens más szociáldemokráciái hihettek abban, hogy a parlamentáris demokrácia elvezet a szocializmushoz (éppen azért, mivel nem volt országukban demokrácia), addig a franciák számára egyértelmű, mert tapasztalt volt, hogy ez illúzió: számukra az általános választójog már korántsem volt ebből a szempontból önérték.
A francia helyzet specifikuma az a paradoxon, hogy míg a munkásosztály Franciaországban a forradalmak révén már a XIX. század közepére integrálódott politikailag (még a polgárháborús Kommünnek is az egyik cementje az volt, hogy a francia munkásnak igenis „volt hazája”), azonban teljes szociális kizártsággal találkozott. A francia munkások az itt valóban létező forradalmi burzsoáziával szövetségben vívták meg forradalmaikat (három ízben is 1789 és 1848 között), mely mélyreható következményekkel járt: a baloldali egység, azaz a szövetség a baloldali értelmiségiekkel és az általuk befolyásolt progresszista kispolgársággal a baloldal alapvető konstruáló tényezőjévé vált (l. Népfront, a „Közös Program” 1972-ben stb.). Ez kétségkívül a kontinensen sokáig példátlan politikai hatalmat adott a munkásosztály kezébe (például a német proletariátus valódi politikai integrációja lényegében csak 1945 után történt meg), azonban mindez a szociális marginalizációval járt együtt. A proletár mint citoyen minden volt, mint termelő semmi.
Franciaországban nem kellett hozzá a szociáldemokrácia, hogy (mint azt Tamás Gáspár Miklós oly szépen mondja) a „szubaltern népességet: a munkásosztályt, ezt a társadalomban alávetett csoportot be¬emeljék a társadalomba, politikai, hatalmi és kulturális ténye¬zővé tegyék”. A munkásosztályt 1789, 1793, 1830 és 1848 tette politikai, hatalmi és kulturális tényezővé, hogy gazdasági, szociális tényezővé váljon, ahhoz pedig nem pártra, hanem szakszervezetre volt szükség.
A szindikalizmus ideológiája és gyakorlata tulajdonképpen ezt a hiátust, a proletariátus szociális marginalizációját fordította át erénnyé, azaz a munkások – politikától, politikusoktól független – autonóm szerveződésének propagálásává. A századforduló francia anarcho-szindikalizmusa tulajdonképpen egy gyakorlat nélküli ideológia, az anarchizmus és egy ideológia nélküli társadalmi szervezet, a születő szakszervezeti mozgalom találkozásaként jött létre. Ez a szindikalizmus az anarchisták és más libertariánus kommunisták szakszervezetbe való belépésének az eredménye: az anarchisták a tett propagandája taktikáját felváltotta a munkások által vezetett közvetlen akció, az individuális stratégiára alapuló elképzelést az általános sztrájk gondolata, a „tiszta szívű gyilkosokat” pedig az (anarcho-)szindikalizmus. Az anarchisták szakszervezetbe való belépésének jelentőségét a következőképpen foglalja össze Fernand Pelloutier, a mozgalom vezéralakja, 1895-ben:„Az anarchisták belépése a szakszervezetbe igen komoly eredmény. Először is megismertette a tömegeket az anarchizmus valódi jelentésével, egy olyan doktrínáéval, mely eddig kevéssé, vagy csak az egyéni terrorról, volt ismert. Az elvek természetes összefüggése miatt másrészről felnyitotta a szervezett munkások szemét, hogy a korporatív szervezetük, melynek eddig csak egy igen szűk koncepciójával bírtak, mivé is válhat valójában.”
A munkásmozgalomba az I. Internacionálé III. kongresszusán (1868) kerül be az általános sztrájk gondolata, mint a munkásosztály egyetlen eszköze egy háború elkerülésére. Az Internacionáléban főleg a bakunyinisták támogatták az általános sztrájk ötletét, míg Marx tulajdonképpen úgy tekintett rá, mint a forradalom előszobájára. Az Egyesült Államokban éppen ellenkezőleg, az általános sztrájkot nem forradalmi értelemben használták, hanem bizonyos követelések elérésének eszközeként (mint 1886. május 1.-én). Franciaországban elsősorban a cselekvés szimultanitását hangsúlyozták, nem magát az eszközt, a munkabeszüntetést.
Az általános sztrájk a századfordulóval válik a forradalmi szindikalizmus központi víziójává, alakul ki a végleges koncepciója: « Az általános sztrájk a munkások többségére korlátozódhat, ami annyit jelent, hogy a közlekedésben és az élelmiszeriparban dolgozók megakadályozzák a városok élelmezését, ez pánikot okoz a vezető rétegekben és lehetővé teszi, hogy a szocialisták szétzúzzák a közhatalmat. »
Az elképzelések szerint a kulcságazatok (élelmiszeripar, közlekedés stb.) sztrájkba lépése paralizálja a hatalmat, amely képtelenné válik a védekezésre. A cél természetesen nem a politikai hatalom megragadása, hanem elpusztítása, az eszköz nem egy romantikus felkelés, hanem az általános sztrájk. A forradalom formájának megválasztása nagyon is a korába beágyazott, hiszen arról is szó van, hogy a Kommün leverése utáni Haussmann-féle (széles, nagy sugárutas, gondosan tervezett) Párizs már alkalmatlan volt a hagyományos, barikádok állítására alapozott felkelés sikeres kivitelére. A történelmi tapasztalatok fényében azt mondhatjuk, hogy az általános sztrájk, mint forradalmi mód egyáltalában nem utópikus, hiszen a nagy proletárforradalmak (az 1905-ös és a sikeres 1917-es) lényegében így zajlottak le: a proletárok sztrájkba léptek, majd az utcára vonulva megbénították az államhatalmat és a munkásszervezetek átvették az irányítást.
Az általános sztrájk elvének elfogadásával a munkások több veszélyt is elkerülhetnek: egyrészt a veszélyes és értelmetlen részleges sztrájkokat, másrészt a Kommün mintájára vérfürdőbe torkolló felkeléseket. Az általános sztrájk nem folyhat csak békés eszközökkel, hiszen akkor a munkásokat úgyis legyőzik a nagyobb tartalékokkal rendelkező tulajdonosok. Az események végpontja pedig egy teljesen új mintára szerveződött társadalom: „Az általános sztrájk egy mindenhol és sehol sem jelen levő forradalom, a termelőeszközök kisajátítása házról házra, utcáról utcára, kerületről kerületre történik, vagy másképpen fogalmazva nem lesz többé „forradalmi kormány”, „proletárdiktatúra”, a felkelés „központi műhelye” vagy az ellenállás „központja”. Megvalósul a szabad szövetsége a pékek minden csoportjának minden pékségben, a lakatosok minden csoportjának minden lakatosműhelyben, egy szóval: a szabad termelés.”
A korban az általános sztrájk gondolata, a gazdasági front elsőbbségének elképzelése megingathatatlannak tűnt. Franciaországban mindennapossá váltak a gyakran véres erőszakba fulladó sztrájkok: 1900 és 1911 között szám szerint 1050 sztrájkra került sor. Mindezt persze a kormányok sem nézték tétlenül : a Clémenceau- és (az egyébként szocialista…) Briand-kormány kemény-kéz politikát hirdetett a forradalmi szindikalistákkal és a sztrájkolókkal szemben. A hadsereg gyakori bevetése a sztrájkok véres letörésére mindennapossá vált, lényegében nem volt olyan szakszervezeti vezető, aki hosszabb-rövidebb ideig ne ült volna börtönben. A besúgók, ügynökök, provokátorok beépítése pedig belülről zilálta szét a korabeli CGT-t, a nagy szakszervezeti szövetséget, a bizalmatlanság légkörét terjesztve a konföderáción belül. Lényegében ez a helyzet is a provokációhoz volt hasonló, hiszen a szakszervezeti vezetők, ha nem voltak elég „kemények” egy-egy sztrájk során, gyakran kénytelenek voltak ügynök-váddal szembenézni. A CGT harcos részvétele az antimilitarista és antipatrióta kampányokban szintén a hatalom kezére játszott: a háborús hisztéria élesedésével az őszintén internacionalista szakszervezeti aktivistáknak gyakran kellett szembenézni a „nemzetietlenség” vádjával.
Ebbe a helyzetbe valósággal belerobbant egy ismeretlen alapszervezeti aktivista, bizonyos Dubéros indítványa a CGT 1904-es Bourges-i kongresszusán: a javaslat szerint 1906. május 1. után a munkások minden nap 8 óra munka után sztrájkba lépnek, egészen addig, míg ki nem kényszerítik a 8 órás munkanapot. A gondolat – mint ismeretes – egyáltalában nem volt új: lényegében három elképzelést egyesített: az Internacionálé 1868-os követelését, az ismert amerikai hagyományok folytatását és az általános sztrájk ideáját. A reformisták természetesen ellenezték az indítványt, magaa centrum bizonytalankodott, a forradalmi szindikalisták azonban támogatták. Végül az indítványt elfogadták és hatalmas kampány indult mellette, amelyben a szindikalisták vezérkara nem forradalomra gondolt, inkább az esemény agitációs, erőt demonstráló, képesség-felmérő voltát hangsúlyozták: „A cél érdekében kifejtett erőfeszítés fontosabb, mint maga a cél” – hirdették. A különböző föderációk brosúrái már a forradalom egy állomásáról beszéltek: „A 8 óráért folytatott küzdelem nem más, mint a harc egy része, egy étvágygerjesztő, az ellenállás egy darabkája addig is, míg a munkások el nem határozzák, hogy az általános sztrájk által elsöprik a kapitalizmus parazitáit, ez maga lesz a szociális forradalom, amely megalkotja a kommunista rendszert. Az egyszerű tagok számára azonban az esemény maga volt a forradalom, erről egy korabeli falfelirat így tanúskodik: „Még 67 nap és jön a felszabadulás”.
Mindenesetre a május 1.-ét megelőző napokban egyfajta „minden lehetséges” hangulat uralkodott mind a munkások, mind a tulajdonosok illetve az állami szervek oldalán. Egy jellemző karikatúra a korból egy tőkés és egy munkás alakját ábrázolta a gyárkapuban, a következő szöveggel:
A tulaj: Na, zárok? És azután?
A munkás: Kiírjuk az üzletre, hogy Munkástulajdon és folytatjuk a munkát.
Azonban igen komoly gondok adódtak már a szervezés során: egyrészt egy hosszan tartó sztrájk finanszírozására nem voltak meg a megfelelő anyagi eszközök, másrészt a reformista szakszervezetek korán kifejezték az ellenérzéseiket: a vasutasok kijelentették, hogy nem vesznek részt benne, a nyomdászok és a bányászok pedig a 9 órát tűzték ki célul. A CGT ráadásul igencsak elfecsérelte az energiáit a marokkói válság miatt kirobbant antimilitarista kampányban, számos vezető éppen az ez ügyben kapott börtönbüntetését töltötte. Maga a CGT is két egymástól gyökeresen eltérő stratégiát ajánlott: az egyik szerint a munkások maradjanak sztrájkban, míg a hatalom el nem ismeri a 8 órás munkanapot, a másik szerint május 2.-tól csak 8 órát dolgozzanak naponta.
A közvetlen előzmények között meg kell említeni az 1905-ös orosz forradalmat, amely lényegében a szindikalisták általános sztrájkjának forgatókönyve szerint zajlott. Franciaországban pedig a Combles-kormány sikerrel vette fel a harcot a kongregációk ellen, felmondta a konkordátumot a Vatikánnal illteve a folyamat végeredménye képpen megvalósította az állam és az egyház elválasztását. Úgy tűnhetett tehát, hogy a köztársaság nincs többé veszélyben, a munkásoknak ideje a saját ügyeikkel, a saját érdekeikkel foglalkozniuk.
Az 1906-os év áprilisában egyre erőszakosabb eseményekre kerül sor szinte minden szakmában: az egyik oldalon ez a „nagy félelem” időszaka, a másikon cárizmust, Párizsba hívott kozákokat emlegetnek. Kétségtelen, hogy a hatalom mindent elkövet a munkások megfélemlítésére: nem csak katonákat küld a nagyvárosokba, hanem letartóztatja a szakszervezeti vezetőket is. Clemanceau a szélsőjobbal való összejátszással vádolja meg a CGT vezérkarát, persze a vád természetesen később alaptalannak bizonyul. Ennek ellenére történnek sztrájkok Párizsban és vidéken is, de a bányászok, a vasutasok, a postások és a tanárok nem mozdulnak. A bukás kétségtelen volt és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a CGT valóban egyre inkább egy a mindennapi harcra koncentráló „átlagos” szakszervezeti szövetséggé vált.
Bármelyek is legyenek az azonnali pozitív változásokért vívott gyakorlati harcoknak az eredményei, igazi fontosságuk mégis magában a harcban van. Ha a munkások elérik azt, amiért küzdöttek, akkor jobban fognak élni: többet fognak keresni, kevesebbet dolgozni, több idejük és erejük lesz azokkal a dolgokkal foglalkozni, melyek érdeklik őket, így szélesednek vágyaik és szükségleteik. Ha elbuknak, akkor ez rávezeti őket a bukásuk okainak tanulmányozására, egy szélesebb összefogás szükségességére, nagyobb energiák mozgósítására, végül pedig megértik, hogy győzniük csak véglegesen lehet: ehhez le kell rombolniuk a kapitalizmust. A forradalom, a munkások erkölcsi felemelkedésének és felszabadulásuknak ügye csak profitálhat abból, ha a munkások összefognak és közösen küzdenek érdekeikért.
De hát addig is elvtársak itt van ma május elseje, ének szó és tánc köszöntse.
Világ proletárjai, vigadjatok!
