Ma negyven éve, Lisszabonban 1974. április 25-én a „szegfűs forradalom” (Revolução dos Cravos) véget vetett Európa legrégibb, akkor már közel 50 éves fasiszta rendszerének. Az afrikai gyarmati háborúkba bonyolódott rendszer egyre nagyobb válságba került, a hetvenes évek elején már maguk a fiatal tisztek kezdtek szervezkedni, látván a gyarmati háború értelmetlenségét. 1974 márciusában egy sikertelen puccskísérlet jelezte a közelgő véget. Április 25-én, csütörtökön a délelőtti órákban hírek érkeztek arról, hogy Lisszabonban fellázadt a hadsereg több egysége, és bár a lázadás kimenetele egy darabig bizonytalan volt, az esti órákban már befejezett tényként jelenthették a híradók, hogy a portugál fasizmus megbukott, Tomás elnök és Caetano miniszterelnök – Salazar diktátor utóda – Brazíliába távozott az ottani véres katonai diktatúra vendégszeretetét élvezni.
Az első órákban – mivel katonai lázadásról volt szó – még nem lehetett sejteni, hogy egy hosszabb forradalmi folyamat első lépéséről van szó. A katonák Spinola tábornokot kérték fel az ideiglenes elnöki tisztségre, aki előzőleg bírálta a gyarmati háborút, legalizálták a betiltott politikai pártokat, köztük a kommunista pártot is, a gyarmati felszabadító mozgalmakat pedig felszólították, hogy alakuljanak politikai pártokká, hogy megkezdhessék velük a tárgyalásokat a függetlenségről. Az első érdekes mozzanat, amely a lázadás baloldali jellegéről árulkodott, a forradalom vezetőinek felhívása volt, amelyben felszólították a dolgozókat az addig tiltott közelgő május elseje megünneplésére.
A későbbiekben ismertté vált, hogy a katonai hatalomátvételt a „kapitányok mozgalma” szervezte meg és hajtotta végre. A mozgalomban számos baloldali tiszt vett részt, közülük a legismertebbé a radikális baloldali Otelo de Carvalho őrnagy vált. 1974 nyarán az új kormányt a baloldali nézeteiről ismert Vasco Gonçalves tábornok alakíthatta meg, szeptember végén pedig a jobboldali erőkkel szövetkező Spinola elnöknek is távoznia kellett posztjáról, majd 1975 tavaszán egy sikertelen jobboldali puccskísérlet után szintén Brazíliába szökött. A szocialista és a kommunista párt együttműködése 1975 tavaszán az alkotmányozó nemzetgyűlési választások után romlott meg; a szocialisták kapták a legtöbb szavazatot, és ezt követően igyekeztek visszafogni a forradalom további radikalizálódását, amelyet a helyzetet fel nem ismerő sztálinista kommunista párt és egyes szélsőbaloldali csoportok próbáltak erőltetni – figyelmen kívül hagyva a lakosság jelentős konzervatív befolyás alatt álló részének ellenállását, a fél évszázados fasiszta diktatúra szellemi hagyatékát. Ebben a kapitányok közben intézményesült mozgalmának (MFA – Movimento das Forças Armadas) mérsékelt szárnya is támogatta a szocialista vezetőket, a Carvalho vezette radikális katonai szárny pedig egy sikertelen hatalomátvételi kísérlet után 1975 novemberében kiszorult az MFA vezetéséből.
A jaltai megállapodások miatt a radikális baloldali erők érdemi szovjet támogatásra nem számíthattak, így a forradalom megállt a polgári demokratikus szakaszban, a szocialista és kommunista képviselők szavazataival elfogadott alkotmány azonban szocialista elemeket is tartalmazott, kiterjedt állami tulajdon jött létre, az alkotmány vívmányait pedig egy évtizeden át az MFA és a soraiból kétszer is köztársasági elnökké választott Ramalho Eanes tábornok garantálta. Ezeket a törvényeket csak az 1980-as évek második felétől változtatták meg és indították el a privatizációkat, amikor Portugália 1986-ban az Európai Közösség, az Európai Unió elődjének tagja lett, és intézményrendszere fokozatosan idomult a neoliberális elveket elfogadó EU szabályaihoz. Azóta szocialista és jobbközép kormányok váltják egymást, az ország azonban továbbra is Európa egyik perifériája maradt, GDP-je a régi tagállamok közül az egyik legalacsonyabb. A néhány éves „gazdasági csodákat” rendre megszorítások követik, ahogyan ez a válság kapcsán is megtörtént. A 2009-es európai parlamenti választásokon az ország lakosságához viszonyítva Portugália küldte a legtöbb baloldali képviselőt az EP-be, és a hamarosan esedékes idei EP-választásokon is van erre esély.
A portugál forradalom maradandó eredménye a volt gyarmatok függetlensége lett: Bissau-Guinea, Mozambik és Angola 1975-ben vált függetlenné, utóbbiban azonban hosszas polgárháború dúlt a baloldali MPLA és a nyugati támogatást élvező szervezetek között. Mozambik és Angola az államszocialista utat is kipróbálta, majd a szovjet összeomlás után ezek az országok is alkalmazkodtak a tőkés globalizációhoz, sikerországgá azonban egyikük sem vált. Kelet-Timort a tömeggyilkos indonéz Suharto-rezsim katonasága szállta meg 1975 őszén, amely a szigeten is az otthon már megszokott népirtást folytatta (a bő két évtizedes megszállás alatt több, mint 200 ezer ember esett áldozatul), a függetlenség csak Suharto bukását követően, 2002-ben, népszavazást követően valósult meg, de az indonéz megszállás hagyatéka és az ország elmaradottsága miatt máig instabil a politikai rendszer.
A szegfűk azáltal váltak a forradalom jelképévé, hogy április végén a szegfű szezonális virág Portugáliában is, és a forradalom kitörésekor a hadsereg akcióját üdvözlő lakosság szegfűket tűzött a katonák gépfegyvereibe és a harckocsik ágyúiba. A forradalom napjának emlékét őrzi Lisszabonban az egykori diktátor, Salazar nevét viselő híd neve: a forradalom óta Április 25-e hídnak hívják.
A portugál forradalom formálisan katonai puccsként kezdődött, azonban későbbi eseményei, a katonák mozgalmának forradalmi szerepe miatt az általa elindított változások miatt senki nem nevezi annak, csak „szegfűs forradalom”-ként emlegetik. Tanulság lehetne azoknak, akik ma előszeretettel minősítik „puccsnak” az 1917-es orosz októberi forradalmat…
A portugál forradalom képeit Zeca Afonso dala, a Grândola vila morena kíséri: ezt a dalt játszotta jeladásként az április 25-re virradó éjszakán egy rádióállomás a felkelő katonáknak a forradalom megkezdésére: https://www.youtube.com/watch?v=Ha-h5bPSxQE
forrás: http://transform.hu/
