Miért engedjük a dolgozókból kipréselt pénzek könnyed zsebbevágását? Egyszeri, 98 %-os rendkívüli osztalékadót kezdeményez az Igen Szolidaritás

A kisvállalkozókat békén hagyná az Igen Szolidaritás javaslata, mely szerint a 48 millió feletti osztalékjövedelmek 98 százalékosan adózzanak. Mi is ez az osztaléknak csúfolt nyereségen felüli tőkés jövedelem?

Furcsának tűnhet, de a rabszolgatartó társadalmak idején voltak viszonylag boldog és kevésbé boldog rabszolgák. A Római Birodalomban például a tanárok jó része görög rabszolga volt, ám egészen kiemelt munkakörülmények között tartva, sőt, a rabszolgák egy vékony rétege még valamiféle fizetést is kaphatott, jobb esetben akár felszabadításban lehetett részük.

A közvetlen, fizikai kényszerek szépen oldódtak az évszázadok során, a lényeg azonban változatlan maradt.

Akinél a hatalom (pl. a tőke) van, az diktál, a többiek pedig vagy elfogadják a közvetett kényszereket, vagy megsemmisülnek, vagy… nos, egynémely ilyen plussz opció szokott forradalmakba torkollani.

Vannak persze békésebb kitörési lehetőségek, úgymint az önfoglalkoztatás, avagy ennek kollektív változata, a szövetkezet. A mai globális főszabály azonban változatlanul a munkaadó és a munkavállaló viszonyrendszerében érvényesül.

Amikor a dolgozó megkapja a fizetését, ezzel egyidejűleg az adók javát behajtják rajta. Nagyon kicsi a maradék mozgástere.

A munkaadók (a tőkések) azonban hatalmas szabadságokkal bírnak. Nekik általában egy év áll rendelkezésükre, hogy a kizsákmányolás – számukra – érett gyümölcsét babusgassák, könyvelgessék, és megtalálják a módját a lehető legkevesebb adó megfizetésére, de még inkább elkerülésére. A mai globális kapitalizmus aranyszabálya, hogy valaki minél nagyobb tulajdonos, annál fokozottabb az esélye az adó elől meglépni, sőt, a legnagyobb tőketulajdonosok szinte egy fillér adót nem fizetnek. Sehol. Sem a vállalataik, sem az osztalékaik.

Kevesen figyeltek fel a dúsgazdag milliárdos Donald Trump esetére, akiről nem csak kiderült, hanem még büszkén vállalta is, hogy az amerikai elnökké választása előtti bő évtizedben egy centet sem adózott. Valószínűleg korábban se, de ez most már történelem.

Nos, mifelénk a tőkések ‘habzsidőzsis’ ünnepe minden év májusi/júniusi időszaka, amikor döntenek a vállalati osztalékokról, azaz meghatározzák, hogy mi legyen a dolgozókból kipréselt pénzükkel. Ha bármi oknál fogva ki akarják emelni személyes céljaikra, akkor fizetnek egy szerény osztalékadót (ez idő tájt Magyarországon 15 %-ot), és kész, vége, ennyi a közteherviselésük.

Mindez most, a járványválság idején rengeteg kérdést vet fel. Miért van az, hogy a nehéz helyzetbe került dolgozók szinte alig reménykedhetnek a kegyelemkenyéren túli állami segítségben, addig a nagyvállalatok már válság első pillanataitól kezdve harsogva tartják a markukat, hogy a közösből minél többet kaphassanak, holott ahhoz korábban alig-alig járultak hozzá.

Miért van az, hogy a dolgozóktól hatalmas áldozatokat vár el a kormány, miközben semmit nem hallani, hogy a leggazdagabbak mivel járulnának hozzá a gondok megoldásához?

A járványválság a lehető legtisztábban mutatja meg, hogy míg békeidőben a nagytőke elhessegeti az államot, mondván ne szóljon bele a nagyságos piac szabad működésbe, addig most, a bajban rögtön padlót fog, és siránkozik, hogy őt kell megmenteni, s a dolgozókat majd bízzák csak rá! Hát igen, kecskére káposztát.

A Magyar Országgyűlés kormányoldali és ellenzéki pártjai azonnal megtalálták a sajátos szereposztásukat.

A kormányoldal bőszen magyarázza, hogy miért sarcolják meg pont azokat, akiken segíteni lenne hivatott. Trükközik is, például a kiskereskedelmi adó bevezetésével, amit a nagyvállalatok forgalma után vet ki, mintha nem a vásárlók fizetnének a csipogó pénztáraknál.

Ezzel az erővel akár az áfát szintén lehetne úgy értelmezni, mintha azt is a kereskedők fizetnék, hiszen tényleg, hát az áfa valóban a cégek számláiról kerül be az államkincstárba.

Az ellenzéki pártok pedig készségesen kritizálnak, a sokat hivatkozott egységességüket jól meghazudtolva háborognak ezen-azon, illetve javasolgatnak ezt-azt, csak győzze az ember hallgatni. A kormány ilyenkor meg szokásosan vigyorog, hogy ez a ‘tarkabanda’ akarná őt legyőzni, amelyik nem tud előállítani akárcsak egyetlen, egységes ellen-akciótervet sem?

Nyilván nem, hiszen egy dologban kormány és ellenzéke egyetért: a tőkésekhez, a tőkések pénzéhez akkor sem szabad nyúlni, ha az ország beledöglik is!

Vannak persze hangzatos sarcolási igények, hogy pl. Mészáros Lőrinc és Tiborcz István vagyonát miként kéne megnyirbálni, meg a 100 leggazdagabb magyarra ugyancsak történnek utalások, de hogy rendszerszinten mi lenne a teendő, no pláne a megoldás, ott már a süketnémák színdarabját láthatjuk, országgyűlési előadásban.

Ezért izgalmas az Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalom két prominense, a Szanyi Tibor és Székely Sándor által felvezetett törekvés, hogy t.i. ahogy a dolgozó a pénzhez jutás pillanatában kénytelen adózni, ugyanez történjék a tőkésekkel, vagyis akkor fizessenek, amikor épp felveszik az osztalékukat. A javasolt mérték elég bizarr, azaz fejenként 48 millió forintig a szokásos módon, de efelett 98 %-os rendkívüli adókulccsal! (Vélhetően a kisvállalkozókat hivatott megnyugtatni a 48 milliós határ.)

Persze ha belegondolunk, a mostani kormány volt az, amelyik először vetett ki 98 %-os adót, éspedig a 2010-es hatalomátvétel előtti végkielégítésekre. Ebben hát nincs semmi újdonság, sőt inkább fricskának tűnik a rendkívüli osztalékadós indítvány.

Ha az ellenzéki pártok meglátják ebben a közös fellépés esélyét, akkor a társadalom talán felébred, hogy micsoda orbitális igazságtalanságok történnek vele a ‘járványválság’ leple alatt.

Ha ellenzéki oldalon nem történik semmi érdemi, akkor – a kormányoldalnak köszönhetően – az viszont sajnos megeshet, hogy a pénzesővel meglocsolt céges klientúrája az állami segítségből fog magának búsás osztalékot fizetni 2021-ben. Nekik ugyanis a dolgozó kirúgva, a potyapénz pedig felmarkolva jó.

– bankski –