Új utat keres magának a német radikális baloldal

A napokban a Die Linke egyik ikonikus politikusa, Sahra Wagenknecht, meghirdetett egy új mozgalmat Aufstehen (Felkelés) néven. Nem pártot akar alapítani, hanem egy pártokon átívelő társadalmi mozgalmat, ami elősegítheti a párbeszédet a baloldalon és hozzásegíthet az AfD legyőzéséhez.

Jelen pillanatban elengedhetetlen, hogy a baloldal szembenézzen az eddigi politikájával és kitaláljon egy receptet a felemelkedő jobboldal megfékezésére.

Az SPD a schröderi neoliberális kísérletet követően keresi az identitását. Az állandó kisebbik kormánykoalíciós partnerként az emberek az establishment részének tekintik. Az identitáskeresésben újabban bekapcsolódott a párt Jusos nevű ifjúsági szervezete, ami egy klasszikus baloldali politika felvállalását követeli a liberális pártvezetéstől. Ennek ellenére nem tűnik úgy, hogy bármi megújulásra képesek lennének, amit jól jelez, hogy egyes közvélemény kutatások szerint már az AfD átvette a második erő szerepét. A Die Linke is arra törekedett az elmúlt évben, hogy magához csábítsa a kiábrándult szocdemeket.

A 2017-es szövetségi választás eredményei (Wikipédia)

Ugyanakkor a Die Linke is sok belső problémával terhelt. Például Sahra Wagenknecht sok párttársával került összetűzésbe, amikor kijelentette, hogy ellenzi a felsőlimit nélküli bevándorlást. A pártnak jellemzően van egy, főleg keleten népszerű, leninista szárnya és egy nyugati újbalos szárnya; aminek a gyökere, hogy több párt és mozgalom egyesüléséből jött létre a párt. A párt kihívásai között szerepel, hogy a választásokon jellemzően nehezen tudnak túllépni a 10%-on és főleg csak a volt NDK-s tartományokban tudtak tartós sikereket elérni. Ezt veszélyezteti most az AfD, ami szintén megtalálta a hangot a keleti lecsúszott osztályokkal és az egyesülés veszteseivel.

A most meghirdetett Aufstehen mozgalom egyik célkitűzése, hogy a baloldal kilépjen az elefántcsonttornyából és újra megtalálja a közös hangot az átlagemberekkel. „A mozgalom arról szól, hogy van-e bátorságunk kilépni a neoliberális fősodorból, hogy a többség érdekeit szolgáló szociális politikára térjünk át. Nem elkerülhetetlen a nagyvállalatok által gerjesztett globalizáció, a jóléti állam szétesése, illetve az egymást követő háború kitörése. Van más út is, s vissza akarjuk adni az embereknek a reményt, hogy másképpen is lehet politizálni”– nyilatkozta Wagenknecht. A feladat nem kisebb mint az AfD jelentette veszélyre egy markáns baloldali választ adni és újra felvállalni a kisemberek képviseletét.

Ezen a ponton nem lehet elmenni a Mutti által meghirdetet Wilkommenskultur mellett. A felsőhatár nélkül meghirdetett bevándorlás egy hazugság volt, amivel Merkel csak a saját „humanizmusát” akarta demonstrálni, hogy javítsa a közvélemény kutatási adatokat, majd amikor lecsengett a téma, szépen megkezdődött a menekültek hazaszállítása. A másik célja az olcsó munkaerő biztosítása volt a német nagyvállalati szektor számára. Ezzel több gond is van: 1. mivel Merkel ebben semmilyen konzultációt nem tartott, lendített egy nagyot a populista jobboldalon, 2. az országokban, amiken keresztül vonultak a menekültek Németország felé, szintén a jobboldali populizmus megerősödését hozta, 3. aki bírálni merészelte a bevándorlás politikát, mondván, hogy hazugság vagy kockázatai vannak, arra a baloldali és liberális véleményvezérek rásütötték, hogy nacionalista, náci, rasszista, stb. és ennek a kérdésnek a kritikáját tálcán kínálta/kínálja fel a jobboldalnak.

A másik az integráció kérdésköre. Ez is visszavezethető a német nagytőke olcsó munkaerő iránti éhségére, amit a 70-es években jugoszláv és török bevándorlók, a 90-es évektől az egykori keleti blokk országaiból érkezőkkel elégített ki. A neoliberális fordulatot követően, a szociális kiadásokkal egyetemben, az integrációs programokat is visszavágták, aminek a végeredménye a gettók növekvő száma lett, aminek a problémáját ízlésesen a politikai korrektség szőnyege alá söpörték. Mivel az állam lemondott ezeknek a közösségek megszervezéséről, képbe jött Törökország és Szaúd-Arábia, akik bőkezűen támogatták mecsetek és közösségi központok létesítését. Mivel ezeket nem ellenőrizte az állam, a kilátástalanok között szabadon nyerhetett teret az iszlamista ideológia. Ennek eredménye nemcsak az, hogy Özil Erdogánnal fényképezkedik, hanem a nyugati országok  destabilizációja. Nem iszlamizálása, hanem társadalmi konfliktusok generálása, ami bezárkózást hirdető jobboldal helyzetbehozását segíti elő. Ez pedig amerikai érdek, ami  megakarja őrizni gazdasági hegemóniáját a világban és ebben nemcsak Kína, hanem az Európai Unió fenyegetést jelent.

Arról nem is beszélve, hogy a német nagytőke fegyvereket ad el nagy címletekben a terroristákat egyértelműen támogató Szaúd-Arábiának.

Ezekből következik, hogy Wagenknecht bírálja ezeket a folyamatokat, amikkel kivívta szinte mindegyik baloldali párt  egyes véleményvezéreinek haragját, ugyanakkor a szocdemektől a zöldekig sok szimpatizánst szerzett. A menekültellenesség a leginkább ismételgetett vád.

Külpolitika tekintetében az szaúdiak számára történő fegyvereladások felszámolása mellett, fontos céljuk az amerikai befolyás visszanyesése a kontinensen. Ezt a NATO-ból való kilépéssel és egy szociális Európa megvalósításával képzelik el.

Az Aufstehen leginkább egy széles körű egységfrontra emlékeztet aminek a célja egy baloldali alternatíva kínálása a jobboldallal szemben. A zászlóbontásuk szeptember 4-én lesz és úgy látszik ennek a sikerén múlik a németországi baloldal jövője.

Szakari elvtárs